2015. június 20., szombat

Huszonhatodik

Sziasztok kedveskéim! Örömmel látom, hogy néhány olvasóm még maradt, s nem vesztettem el mindenki érdeklődését a blog iránt! Lett egy új olvasóm is, így bővült a kis csapatom 160-ra, emellett pedig túlléptünk a 90 ezren, sőt már a 92 ezren is! Igyekszem minél előbb az évad végére érni, s választ adni minden kérdésetekre! Nem tudom elégszer meghálálni a türelmeteket, s elkötelezettségeteket irántam! Mindent nagyon szépen köszönök nektek, s szeretnék ehhez a részhez is jó szórakozást  kívánni! Csók mindenkinek! Niko.xoxo

P.S. 100.000 megtekintésnél egy kis ajándékkal kedveskedem nektek, szóval maradjatok velem!


A négy fal közé voltam mindig is zárva. Hiába változott a környezet, ezek a falak mindig is megmaradtak. Ha nem is a térben, bennem igen. Mindig elzárkózva éreztem magam a külvilágtól. Senki sem foglalkozott a falaimmal, én sem. Senki sem épített nekem ajtót s adott hozzá kulcsot. Nem kaptam semmi segítséget, hogy ezek megszűnjenek. S ahogy telt az idő, ezt a helyet, szépen berendeztem magamnak. Úgy éreztem nem tehetek mást, így először tettem egy polcot amire az összes problémámat s kérdésemet tettem. Ezután egy széket s asztalt. Időről időre bővült ez a négy fal közötti helyiség, egészen odáig, hogy lassan már felemésztett ez a szoba. S most itt a lehetőség, hogy mindezt leromboljam magamban, s ne legyen többé ilyen szobám. Volt egy lehetőségem, amit nem tudtam kikerülni. Én döntöttem amellett, hogy megkapjam ezt a lehetőséget. Hisz, ha visszautasítom a segítségkérést, lehet sohasem jön el újra ez a pillanat, hogy a nővéremmel ülök szemben, s beszélgetünk. Mosolygós arcát bámulva elgondolkoztam azon, hogy vajon én is annyira hiányozhattam neki, ahogy nekem valaki az életemből. Hogy vajon gondolt-e rám néha, hogy milyen sorsom lehet, hol lehetek, vagy egyáltalán élek-e vagy halok. 

Minden álmom az volt, hogy egyszer kiderüljön, hogy nem egyedül vagyok, mert van testvérem, családom, s most ahogy itt ül előttem, nem érzem magam extázisban. Nincs az a hatalmas öröm bennem, tudtam, hogy valami nincs rendben. Tudtam, hogy nem véletlen, hogy éppen most találkoztunk, s hozott el ide és ha már itt tartunk. Megint nem tudom, hol is vagyok pontosan. Egész nosztalgikus érzéssé kezd már ez válni.

Ahogy bemásztunk az ablakon, meglepődve láttam, hogy a lakás egész rendben volt tartva. A falak fehérre voltak festve, maga volt az egyszerűség. A szoba kellős közepén viszont csak egy matrac terült el, néhány párna s egy takaró. Az ablak körül a karnison barna függöny lógott a fapadlóra, mellette pedig egy kép volt egy nőről festve, ahogy háttal ül, s hajába túrva dől hátra. A szobával egybe egy konyhának nevezhető rész is volt, ami csak egy csapból állt, felette egy szekrényből, amiben csak két pohár volt. Egyenesen rémisztőnek véltem ezt a helyet, s azt, hogy miért pont ide jöttünk, de képes voltam ennek furcsaságától is eltekinteni annak érdekében, hogy végre válaszokat kapjak. A két pohár a matrac mellett árválkodott üresen cipőink mellett, amiket csak lerúgtunk lábunkról. Talpamon még mindig ott voltak a tapaszok, amik arra az éjszakára emlékeztettek, s arra, hogy mik történtek ott. Charlie egy szimpla mozdulattal kirázta a bordó takarót, s rám terítette, hogy ne fázzak meg. Mosolyogva néztem rá, miközben ő sóhajtozva bámult maga elé. Türelmesen vártam, hogy magyarázatot adjon mindenre. Mikor már azt hittem mondani akar valamit, csak rám nézett, és megdicsérte szemeimet. 

Kezdtem türelmetlen lenni, amikor már nagyjából negyed órája csak ültünk és néztünk magunk elé. Köhécselve próbáltam neki jelezni, hogy én még azért kíváncsi lennék arra, hogy miért rabolt el a testvérem, de nem figyelt rám. Sóhajtva nyugtáztam magamban, hogy ezt a beszélgetést nekem kell elkezdenem.
- Szóval, Charlie. Pontosan mit is keresünk mi most itt? - tettem fel neki egy bevezető kérdést. Jól esett kimondani a nevét végre már úgy, hogy tudtam kiről beszélek, s tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent nekem ez a személy. Láttam rajta, hogy elgondolkozik, de örültem, hogy vette a bátorságot, hogy belekezdjen mondandójába.
- Muszáj voltam cselekedni. Ha most nem hozlak ide, hazamész Harryvel és nem élted volna túl, ebben biztos vagyok. Ralph besokallt azzal, hogy Harold állandóan megússza, s rájött, hogy te vagy az egyetlen gyenge pontja és téged még a saját életénél nagyobb becsben tart, szóval te következtél volna Stacia és Sharlotte után. Kifigyelték, hogy mikor hagyjátok el a házat és mire ti visszaértetek volna, ők ellepték volna a házat. Nem hagyhattam azt, hogy megöljenek, hisz eddig is mindenki miattad harcolt - jött hozzám közelebb,  s ujjainkat összekulcsolta. Charlie ezzel a monológjával sikeresen elérte azt, hogy még jobban összezavarjon. Időre volt szükségem, hogy felfogjam mit is mondott az elmúlt pillanatban. 
- Most...most te azt mondod, hogy a házunk tele van fegyveres emberekkel, akik csak azt várják, hogy hazamenjünk és mi meg itt ülünk , miközben Harold valószínűleg először odamegy? Te teljesen őrült vagy? Megfogják ölni! - keltem ki magamból, miközben ellöktem közelemből, s a cipőmért mentem, hogy felvegyem. Nem törődve a többi információval amit elmondott dühöngve álltam fel, s indultam el az ablak felé. Fogalmam sem volt hogyan keveredek haza, vagy hogyan szólok Haroldnak erről az egészről, de kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem. Egy törékeny kezet éreztem csuklóm köré fonódni, ami egy erős rántással a matracra húzott. 
- Hidd el, semmi baja nem lesz Harrynek, tud magára vigyázni. Jobban aggódtam miattad - ölelt magához, miközben én hangosan kapkodtam a levegőt, s próbáltam összpontosítani arra, amit elmondott. 
-Ki az a Ralph? És miért pont most jöttél ide? Vagy egyáltalán honnan tudsz ilyen sokat az eseményekről? Ki vagy te? - szakadtam el tőle, s egy gyors fordulás után már szemébe bámulva ostromoltam kérdéseimmel. Közel voltam a zokogáshoz, de tartottam magam. Most minden fontosabb annál, minthogy azzal kelljen törődni, hogy megvigasztaljanak.
- Jobb lesz, ha mindent elmagyarázok előröl, kezdve ott, hogy miért történt minden úgy, ahogy - sóhajtott, majd lemondóan belekezdett mesélni rólunk. Az életünkről. A miértekről, s hogyanokról. - Kicsi voltál még, amikor a szüleink éltek. Talán valami olyasmit mondtak neked, hogy autóbalesetben meghaltak. Na, ez nem így történt. Nem volt semmilyen baleset és autó. Csak én - mondta elhaló hangon. Látszott rajta, hogy nehezére esik elmesélni a múltat, de folytatni kezdte. - A szüleink egy szekta tagjai voltak és betegesen komolyan vették a szabályokat. Egy gyermekről szólt az ő jóslatuk, aki majd felszabadítja őket a földi szenvedéstől és egyenesen a mennybe bocsájtja őket. Ez a gyermek voltál te, a magad angyali arcával, hatalmas szemeivel, éjsötét hajával, s világos bőrével. Megváltás voltál mindenki életében. De a jóslatnak volt egy kegyetlen része is. Ezt az üdvösséget csak úgy érhették el, ha a  Messiásukat feláldozzák, amikor az eléri a két éves kort. Nem hagyhattam, hogy ez bekövetkezzen. Sosem akartam követni a szüleink példáját és hihetetlenül idióta hitüket egy kitalált istenben. A szertartás előtti estén megpróbáltalak elvinni, hogy túléld, de túl hangos voltam és felkeltek arra, hogy valaki motoszkál körülötted. Elvettek tőlem, engem pedig az ördög lányának tituláltak, mert nem akartam, hogy a testvéremet, az ő megváltójukat megöljék. Őket nem érdekelte az, hogy a lányukat készülnek megölni, számukra csak a megváltást jelentetted - fejezte be. Mély levegőket vett, s próbált lenyugodni. Hitetlenkedve néztem magam elé üveges szemekkel és próbáltam felfogni azt, amit az előbb hallottam. Mindenre gondoltam már, hogy mi történhetett velük, de ez még meg sem fordult a fejemben. Teljesen hihetetlennek tűnt a történet, amit most elmondott nekem, de tudtam, hogy itt még korán sincs vége mondanivalójának. - Szóval tennem kellett valamit annak érdekében, hogy túléld. A mai napig egy szörnyként tekintek magamra emiatt, de érted tettem és ez számomra a legfontosabb. Nem tehettem mást, az egyetlen módja viszont ennek az volt, hogyha. Hogyha ők halnak meg helyetted.

Egy világ dőlt bennem össze. Úgy éreztem a falak összenyomnak, s  levegőt nem hagyva nekem nyomják ki belőlem az utolsó leheletemet is. Magamba roskadva zokogtam, nem törődve azzal, hogy még folytatná a sztorit és beszélne hozzám. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, akinek a szemébe ordították, hogy nincs Jézuska, sem Mikulás és a húsvéti nyúl is csak hazugság volt. Egyetlen ember ölelésére vágytam csak. Az egyetlen olyan emberére, akinek karjai közt mindig is biztonságban éreztem magam. Aki óvott mindenkitől, s sosem bántott annak ellenére, hogy milyen munkát végeztetett velem. Csak arra vágytam most, hogy hozzábújhassak, s mellkasára borulva sírjam ki magamat. Haroldra volt szükségem. Szükségem volt rá, mint tűznek az oxigénre, mint csillagoknak az éjszakára, mint egy embernek a másikra. Senki másra nem vágytam, egyedül csakis Rá. Mély hangjára, ölelő karjaira, megnyugtató tekintetére, s agyamba égett illatára. Magas alakjára, széles tekintélyt parancsoló vállaira. És magára a személyére. Magam mellett akartam tudni azonnal, tudni akartam, hogy nincs semmi baja és éppen felém tart, hogy vigyázzon rám, hogy megmentsen. Hangosan zokogtam, s semmit sem hallottam a környezetemből.

Halálvágyam volt. Érezni akartam a halál mardosó fogását, égető fájdalmát. Ismét tudatlanságban akartam élni, visszaakartam pörgetni az időt, meg nem történtté tenni az egészet. Még jobban elveszettnek éreztem magam a világban. Egyedül éreztem magam ismét a nagyvilágban. A saját testvérem ölte meg a szüleinket, mielőtt ők öltek volna meg engem. Még azelőtt, hogy azt mondhattam volna nekik, hogy Anya vagy Apa. Nekik is csak egy lehetőség voltam. Mindenkinek csak egy lehetőség vagyok az életben. Mindenkinek csak egy döntés voltam, s senkinek sem voltam az élete. Senki sem tekintett rám úgy, ahogy mindig is akartam. Mindenki számára csak egy választható lehetőség voltam, nem több. Úgy éreztem magam, mint egy utcára dobott kutya, aki nem kell senkinek sem. Igaz a mondás, hogy a hozzánk legközelebb álló személyek képesek a legnagyobb fájdalmat okozni nekünk. Inkább éltem volna le az életemet hazugságban. Inkább ne tűnt volna fel Charlie és mentem volna haza Harolddal. Raboltak volna el, kínoztak volna meg, csak ne tudtam volna meg ezeket, amiket elmondott. Így már megértettem, hogy Harold miért nem akart szólni arról, hogy van egy nővérem. Csak óvni akart a csalódástól és a fájdalomtól. Talán ő volt az egyetlen olyan ember az életemben, aki a legtöbb jót tette velem. Undorítóan ironikus húzás volt ez az élettől.

- Van még valami amiről tudnom kéne? - szólaltam meg felocsúdva, s próbáltam tartást varázsolni magamba. Nem nyitottam ki szemeimet. Nem akartam ránézni sem. Mélyen szívtam magamba a levegőt, s hagytam, hogy megtelítődjön vele egész tüdőm.
- Ami azt illeti van. Nem véletlenül vagy Haroldnál, nem véletlenül sétált be az Intézetbe és nem véletlenül téged hozott ki. Én kértem meg rá - mondta. Kipattantak szemeim, s Charliera meredtem. Igazából nem tehetett volna velem rosszabbat és jobbat sem ennél. Kegyetlenség volt abból a szempontból, hogy terveim voltak. Tanulni akartam és megmutatni mindenkinek, hogy mire vagyok képes, viszont ha nincs Ő, nem érezném az életemet teljesnek. - Cserébe, hogy neki dolgoztam megígértettem vele, hogy 17 éves korodban örökbe fogad. Hidd el, nem volt egy rövid folyamat, de végül sikerült neki. Mikor elérted ezt a kort, megjátszottuk, hogy elszökök. Azt hittem sikerülni fog egyedül az újrakezdés, de magamra voltam utalva. Amit Harry adott pénzt nagyon gyorsan elfogyott, engem pedig sehova sem vettem fel dolgozni. Aztán Ralph magához vett és ugyanazt kellett tennem, amit azelőtt, annyi különbséggel, hogy itt csak egy embernek dolgoztam. Mikor megtudtam, hogy mik történnek mostanában a két banda közt, nagyon féltettelek, de nem tudtam mit tenni, csak reménykedtem a legjobbakban. De az a hülye miután megölte Felipét meg még pár embert elszabadult a pokol. Megölték Staciát és Sharlotteot is, cselekednem kellett, hogy ne légy te a következő. Becca, veszélyben vagy! Nem maradhatunk itt, mert mindketten meghalunk! Nem tudom mi játszódik le az agyukban és azt sem tudom miért tört ki ez az egész balhé és mióta tart, de abban biztos vagyok, hogy egyre több áldozatot fog magával szedni.

Tudtam, hogy nem hazudik. Nem lett volna oka a hazugságra. A helyzet komolysága kivívta magával azt, hogy csakis az igazat mondja. Ettől a perctől kezdve a fele sem volt tréfa. Ettől a perctől az életem a legnagyobb veszélyeknek volt kitéve. Gyilkosoknak, csalóknak és nem számíthattam másra, csak Haroldra és Charliera. Nem maradhattam az, aki most vagyok. Nem engedhettem meg magamnak a könnyeket és azt, hogy az emberek számára nyitott könyv legyek. Nem láthatták az igazi énem, nem tudhatták ki is vagyok én valójában. Az érzéseim, a gondolataim, az emlékeim mind magamban kellett, hogy tartsam, hogy több ütést ne szenvedjek el hiába az élettől. De hiába gondoltam mindezt. Tudtam, hogy képtelen lennék ezeket megtenni. Képtelen lennék jégkirálynőt játszani és azt adni, aki valójában nem vagyok. Nincs szükségem erre a maszkra, amivel csak ellöknék magamtól azt a két embert, aki még számít nekem az életben egy kicsit is. Mellettük kell lennem s segíteni őket, ahogy csak tudom. Ez nem az én harcom. Ezt a csatát egyedül Haroldnak kell megvívnia, mi nem tehetünk semmit, csak azt, hogy mellette vagyunk. Sem Charlie sem én nem tudjuk mi történt a múltban, amiért ez az egész kirobbant, de mindketten úgy gondoljuk nem egy kis semmiség miatt van ez az egész. Szörnyű dolgoknak kellett történniük, hogy ezt a folyamatot kirobbantsák.

Szörnyen aggódtam Miatta, s bíztam abban, hogy képes egyedül elbánni Ralph embereivel. Charlie azt tanácsolta próbáljak meg aludni, de egyszerűen sehogy sem jött össze. A plafont bámulva gondolkodtam el a dolgokon. Felelevenítettem magamban minden ölelését, érintését, mozzanatát s próbáltam a legpozitívabb energiákat küldeni, hogy kitartson. Nem tehettem mást, most nem. Magára volt utalva. Egyes egyedül magára. Vajon tudni fogja, hol keressen? Tudni fogja hol vagyok? Egyáltalán kétségbeesett egy aprócskát is, mikor látta, hogy nem vagyok a megbeszélt helyen? Talán nem is keresett. Lehet csak vállat vonva hazament. Nem akartam ezt hinni, képtelen voltam ezt gondolni, semmi sem vitt rá erre a szálra. Tudom, hogy fontos vagyok számára, hisz... ő is az nekem.

16 megjegyzés:

  1. OMG.Ez nagyon jó lett ne hagyd abba imádom.Alig vároma kövit <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem szándékoztam abbahagyni, aranyos vagy.:)
      Niko.xoxo

      Törlés
  2. Úristen! O.o
    Nagyon jó lett!*-*
    Siess a kövivel!^^

    VálaszTörlés
  3. Szia! Nagyon nagyon jó lett. :) Gyorsan kövit.
    N xx.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy elnyerte tetszésedet!:)
      Niko.xoxo

      Törlés
  4. Most találtam rá a blogodra és eszméletlen jó..siess a következővel
    XxM

    VálaszTörlés
  5. Istenem most találtam a blogot de ez valami hipercsúcs nagyon siess a kövivel pusszi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy megtaláltad a blogomat és csatlakoztál a kis csapatomhoz.:) további jó szórakozást az oldalon!
      Nicole.xoxo

      Törlés
  6. Hát Niko. Ez a blog hihetetlen(mint már leirtam,csak nem kommentként.) Annyira örülök hogy megtalaltam a blogod,amit nem akartal hogy megtaláljak XD :) Hála Kincső leírta nekem. A címet. Köszönöm hogy egy ilyen blogot is irnak. Az írásod az valami elképesztő. Szóval csak annyit,hogy további sok sikert a bloghoz.

    U.i.: Siess a következővel :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon aranyos ágy Vivi, igaz tényleg nem akartam, hogy olvasd, de végül csak rátaláltál.:D neked is jó szórakozást kívánok.:)
      Niko.xoxo

      Törlés
  7. Mikor lesz uj resz ? *-*

    VálaszTörlés
  8. De azert irsz meg vagyis ugye befejezed?
    Nagyon tetszik Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, mindenképp befejezem, nyugi!:)
      Niko.xoxo

      Törlés