2016. október 21., péntek

Huszonnyolcadik

Sziasztok! A százezret átlépve már 20 ezerrel ismét itt vagyok, egy hatalmas, több, mint egy éves kihagyás után. Sajnálom, hogy ekkora rés keletkezett a fejezetek közé, de rengeteg dolog jött össze, ami kövezzetek meg, de elsőbbséget élvezett az életemben! Fontosak vagytok számomra, ezért döntöttem úgy, hogy jár nektek, hogy tudjátok mi lesz a történet vége! Nagyon szeretlek titeket, és megújult erővel is, jó olvasást kívánok nektek drága olvasók! Niko.xoxo

Emlékeztető: ,,Itt egyikünk sem volt átlagos, egyikünknek sem volt átlagos élete, s egyikünk sem kötődött a másikhoz teljesen normálisnak nevezhető kapcsolattal. Nem voltunk a megszokott emberek. Ha azok lettünk volna, most sem itt lennénk. Ha normális életünk lenne, most sem állnánk teljesen megtörve egy szinte üres szobában egymás száját falva, miközben a nővérem mögöttünk áll. Csupa furcsaság vett minket körül, s mi is furcsák voltunk. De ebben a percben már ez sem számított. Nem érdekelt minket, hogy furcsák vagyunk."

Harold mosolyogva ölelt magához, s jó darabig nem is engedett el. Hiányzott, s aggódtam érte, de semmi baja nincs. Nem látok sebeket, se semmit. Megnyugtató volt, hogy mellettem van, ismét. Körülnézett a lakásban,  majd tekintete megakadt a szőke hajú bombázón, aki még mindig csak állt és minket figyelt ledöbbenve. 

- Charlie, te teljesen hülye vagy? - kérdezte nyugodt hangon Harold, s szúrós szemekkel méregette a lányt. Megilletődve bámult maga elé, s gondolkodott el, hogy mégis mi rosszat tehetett most. A csend csak úgy égette mindhármunk fülét, s vártuk, hogy a kérdésre válasz hangozzon el.
- Miért is? - kérdezett vissza. Még én sem értettem, hogy Harold ezt a kérdését miért szegezte Charliehoz.
- Az nem érdekel, hogy vagy tíz embert várt otthon, lassan kezdek ezekhez hozzászokni. De az, hogy nem szólsz, hogy csak úgy hopp elviszed Rebeccát, az már azért elég szar érzés. Azt se tudtam mihez kezdjek hirtelen, hol kezdjem keresni - akadt ki, majd masszírozni kezdte halántékát. Mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy aggódott értem, s aggasztotta a jelenlegi helyzetem és hollétem.

Charlie arca láthatóan eltorzult az idegtől, s féltem, hogy másodperceken belül olyan frekvencián kezd el ordítani, hogy a környékben lévők összese halláskárosodással keresi fel a legközelebbi kórházat. Idegesen dobta le az eddig kezében tartott szatyrokat, és lépett közelebb vitatársához.
- Az oké, hogy fel vagy háborodva, de az Isten szerelmére, gondolkozz már el azzal a nagyon idióta férfi agyaddal! Szerinted ha szóltam volna a tervemről, arról nem szerez tudomást Ralph? Ne nézd már ilyen hülyének. És ez még csak egy indok. Ha szóltam volna, szerinted engedted volna, hogy elvigyem magammal? Emellett pedig, Becca életét is veszélybe sodortad volna. Néha, mielőtt ilyeneket szólsz elgondolkodhatnál, hogy mi miért történt, nem gondolod? Az meg már megint egy másik téma, hogy pikkelsz rám, sőt egyenesen a pokolra kívánsz. Ez van, elfogadom, de! A húgom élete úgy érzem mindkettőnknek fontosabb, ennél a balhénál. Szóval jó lenne, ha befejeznéd ezt a hímringyóhoz hű hisztizést, és kitalálnál valamit. Legalább hasznodat vennénk neked is - nehéz szavai csak úgy csapódtak Harold arcába, aki mosolyogva hallgatta ahogy a lány kikel magából, végül visszasétál a színes műanyag táskákhoz és felveszi őket a padlóról.

Megilletődve figyeltem, ahogy ők ketten leginkább egy cicaharchoz hasonló veszekedést folytattak le, s mintha mi sem történt volna folytatták tovább azt, amit azelőtt. Charlie a pultra pakolta az ennivalót, míg Harold hogy létemről kíváncsiskodott. Bólogattam, hogy minden rendben, nem kell értem aggódnia, főleg, hogy már ő is itt van velem. Mosolyogva néztem szemébe, és simítottam végig állának élét. Nagyot sóhajtott, majd megragadta kezemet, s óvatosan húzni kezdett az ablak felé. Lassan lépkedtünk, féltünk még a széltől is. Féltettük magunkat is, de legfőképpen egymást. Tudtuk, hogy már csak ketten voltunk egymásnak. És Charlie. Akit egyenlőre nem tudtam hova tenni. Fontos vagyok számára, hisz a testvére vagyok. Menekült miattam, s még vér is tapadt kezéhez, a szüleink vére, annak érdekében, hogy én élhessek. Most is egy elkerülhető haláltól mentett meg, s mindezekért hálás is vagyok neki. De, nem hagyhatom magára. Valószínűleg tudják majd hol keressék, és pontosan fogják tudni mit tett. Nem élné túl. Nem kegyelmeznék az életét. Senkit sem érdekelne holmi nőcske élete, akinek semmi köze senkihez. Lelkiismeret furdalás nélkül eresztenének golyót testébe és kotornák el valahol egy erdő mélyén. Senkinek sem hiányozna, és senki sem keresné. Egyedül volt a nagyvilágban, azzal a tudattal, hogy van egy húga, aki miatt menekülnie kellett. Nem hagyhattam itt. Nem hagyhatom magára annak ellenére mennyi mindent köszönhetek neki. Legfőképp az életem, és azt, hogy ismerhetem Haroldot. Ha nem azt tette volna, amit helyesnek látott, már nem itt lennék. Nem fognám egy olyan ember kezét, akit egyszerűen gyűlölök, s egyszerre annyira szeretek, s nem ismertem volna olyan csodálatos embereket mint például Stacia.

Kiszakítottam Harold kezéből enyémet, és Charlie felé indultam vissza. Megálltam háta mögött, összeszedtem minden erőmet, s nem érdekelt mit gondol a mögöttem álló férfi.
- Velünk kell jönnöd! - vetettem oda ezt a röpke mondatot a lánynak, aki épp egy müzliszeletet csomagolt ki. Rettentő nyugodt volt, szinte nem is érdekelte, hogy az élete forog kockán. Nem érdekelte volna az sem, ha megölik, vagy rátalálnak. Annyira nyugodt és laza volt, hogy az már idegesítő volt számomra, hogy ennyire nem foglalkoztatja az, hogy mi lesz vele. - Nem maradhatsz itt egyedül! Nem hagyhatom, hogy végezzenek veled! Annyi mindent köszönhetek már neked, hogy ezt nem engedheted meg magadnak, hogy ezek után magamra hagyj ebben az undorító világban! Legalább gondolj rám, kérlek. Azok után, hogy olyan sokáig azt hittem egyedül vagyok, és nincs családom felbukkant a nővérem és ahogy visszakapom őt, el is veszítem, mert ő nem képes harcolni a saját életéért. Küzdj a sajátodért annyira, mint amennyire az enyémért küzdöttél idáig! Én is adni akarok neked valamit magamból, valamit, amivel törleszteni tudom azt a sok jót, amivel neked tartozom! Csak engedd meg, hogy melletted legyek - nyögtem ki az utolsó szavakat is, miközben szemeim alatt a könnyek már rég végigszántottak, s a padlót öntözték. Harold meleg tenyerét éreztem karomon, ahogy megszorítja, majd hüvelykujjával óvatosan simogatni kezdi egy apró ponton. Szívem hevesen dobogott, szinte már dübörgött mellkasomban. Éreztem, hogy szám bizsereg már a sok sírástól, s halántékom nyomni kezd. Teljesen kikészült a testem. Lábaim remegtek, s csak abban reménykedtem, hogy nem veszítem el a testvéremet. Ismételten.

Harold mellett ültem az anyósülésen. A nap sugarai melegítették fel a szélvédőt, ami csak úgy árasztotta magából a jóleső meleget. Halvány mosoly ült arcomon, hogy sikerült meggyőzni Charliet, hogy jöjjön velünk.
- És most hova megyünk? Gondolom nem akarsz visszamenni a házba - mondtam neki, de válaszként csak mély hallgatást kaptam. Gyomrom kavargott, már attól a gondolattól is, hogy vissza kell oda mennem, nem még attól, hogy lehet rajtunk kívül mások is lesznek ott.

Féltettem magam. Nem kifejezés mennyire féltettem a saját bőröm.Hangozhat akármilyen undorítóan, önelégülten, nem hazudhatok magamnak. Rettegtem, hogy mi fog velem történni, de ez a féltés korántsem fogható ahhoz a féltéshez, amit akkor érzek, mikor Haroldra gondolok. Az a fojtogató érzés, amikor csak egy pillanatra is arra gondolok mi lenne, ha az egyik pillanatban a semmiből valaki jönne és golyót eresztene a mellkasába. A szívemet marta a fájdalom, mintha ezernyi tű állt volna bele és öntötték volna le savval, vagy mintha valaki baseball ütővel esett volna neki. Eldönteni se tudom, hogy melyik lenne a rosszabb. Mint ahogy azt sem tudnám eldönteni mi lenne fájdalmasabb dolog. Az ő halála, vagy az enyém. Melyik miatt vérezne jobban a szívem. Vagy ha nem is a szívem, akkor a lelkem. Melyik lenne fizikailag nagyobb fájdalom. Melyiket tudnám elviselni jobban. Valószínűleg az én halálomat. Hisz azt jó esetben csak pár percig érezném, vagy még annyi se, s megszűnne minden körülöttem. Utána már nem fájna, s ki tudja mi lenne utána. Az a hatalmas filozófiai kérdés, hogy vajon mi lehet a halál után. Eddig még senki sem mondta meg biztosra. De mi lenne, ha ő halna meg? Egy hatalmas tátongó űrt hagyna maga után bennem, életem végéig. Együtt élni azzal a tudattal, hogy mellettem lehetne, foghatná még mindig a kezem, magához vonhatna, puszit adhatna a homlokomra, s megvédhetne még mindig a lenge tavaszi szellőtől is. De már nem lenne. Már nem lenne ki védjen, nem lenne ki fogja a kezem, nem lenne ki magához vonjon. Mert életem legfontosabb személye már nincs. Eltemettem, meggyászoltam, elment. Nincs többé. Soha többé nem nevethetek vele, soha többé nem mosolyoghatok rá hajnalban, kócosan, miközben tökéletes arcában gyönyörködök, ahogy a Nap első sugarai betörnek az ablakon s megvilágítják széles állkapcsát, nyugodt arckifejezését, telt rózsaszínes ajkát, hosszú pilláit ahogy orcáját csiklandozza, s izzadt  haját, amit mindig is szerettem összekócolni. Már nincs. Már nem tehetem ezt. Hajnalban csak arra kelek már, hogy nincs mellettem, s csak meredek az ágy túlsó felére, hogy egykor itt feküdt az az ember, aki a mindenségnél is a többet jelentette nekem. Akit magamnál is jobban féltettem. Akire azt hittem mindig mellettem lesz. Akivel egymás szemébe mondtuk, hogy örökké.
Egyes örökkék rövidebb ideig tartanak, mint más örökkék, s nem törvényszerű, hogy rajtatok múljon meddig tart. Mert nem mindig azon a két emberen múlnak a dolgok. Sosem tudhatjátok mikor szakít szét titeket egy baleset, egy tragikus pillanat. Semmi sem biztos. A pillanatok, a percek, a napok, az, hogy holnap mi lesz, az, hogy egy másodperc múlva mi történik, semmi. Nekem Ő volt ez a személy. Tagadhatatlanul Ő.

Könnyes szemmel tettem kezemet kezére, s vizsgáltam meggyötört arcát, ahogy próbál az útra koncentrálni. A monoton zötykölődés csoda, hogy még nem álmosította el, s nem aludt el. Iszonyú fáradt lehetett. Szemei alatt látszódtak a kialvatlanság jelei; karikák, fekete foltok, s táskák. Napok óta alig hunyhatta le a szemét akár csak egy fél órára is. Hibásnak éreztem magam ebben. Hisz mi lenne, ha én nem lennék, azon kívül, hogy nyugodt élete? Nem lenne senki, akit állandóan meg kéne menteni, akiért aggódnia kéne, és legfőképp nem lenne ez a helyzet amiben most van.
- Minden oké? - kérdezte tőlem halkan, kicsit megtört hangon. Mosolyogva töröltem meg arcomat, s bólintottam neki. Charlie a hátsó ülésen ülve aludt, amikor legutoljára ránéztem. Mint egy gyerek, olyan volt arca. Nyugodt, problémamentes. Évek óta most aludhat úgy, hogy biztonságban érzi magát. Harold mellett nem nehéz így érezni, annak ellenére, hogy nap, mint nap annak vagyunk kitéve, hogy meghaljunk. Egyszerűen áradt belőle az ösztön, hogy megóvjon minket akár az élete árán is és biztonságos helyre vigyen minket. Ő volt a mi bátyánk, apánk, védelmezőnk. S az én  egyetlen, és utánozhatatlan őrangyalom.

Ismerős utakon jártunk immár. Felismertem a fákat, a házakat. Tudtam, hogy a házba megyünk vissza, de reménykedtem abban, hogy nem maradunk sokáig. Annyi mindent éltem már át abban a kócerájban, hogy már attól is felfordul a gyomrom, ha csak rágondolok. Nem szerettem ott lenni. Annyi baj, fájdalom és sírás helyszíne volt már, hogy fizikailag fájt, akárhányszor ismét beléptem az ajtaján. Tudtam, hogy Harold sem szeret ott lenni, főleg a két lány halála után, és ezt nem is csodáltam. Megértettem őt. Hiába mutatta azt, hogy minden rendben, tudtam, hogy semmi sincs a helyén. Tudtam, hogy összezuhant. Látszott rajta az, hogy nem dolgozta fel a dolgokat. Én sem voltam még a legjobb passzomban, időre volt szükségem. A legjobb lett volna elszökni ebben a pillanatban, összepakolni és eltűnni az emberek elől. Itt hagyni az eddigi életünket és egy teljesen újat kezdeni, valahol máshol, messze innen. Együtt. Másra sem vágytam most, csak erre.

Mikor megérkeztünk, s már a feljárón tartottunk a gyomrom egy hatalmas csomóba húzta össze magát, s végtagjaim is zsibbadni kezdtek. A hátam közepére sem kívántam most ezt a helyet. Sosem akartam már ide visszajönni, és Harold is tisztában volt ezzel. Tudta, hogy mit érzek. Mikor leállt a motor, Charlie ásítását hallottam hátam mögül. Lélegzetvételem egyre szaporábbá vált, ahogy a mellettem ülő kiszállt a kocsiból, s maradásra intett minket. Figyeltem ahogy távolodik az autótól, s az inge alatt kezd matatni, majd egy pisztollyal a kezében nyitja ki a bejárati ajtót, majd tűnik el.
- Nem mondod komolyan, hogy a házhoz jöttünk! - csattant fel mögöttem a szőke lány. Félmosoly kanyarodott arcomra, ahogy meghallottam amit mondott, majd mély levegőt vettem ahhoz, hogy válaszolni tudjak.
- Gondolom Harold így látta jónak. Azt mondta maradjunk itt, amíg ő körbenéz. Lezárta az autót, tehát se ki, se be, amíg ő vissza nem ér - nyugtáztam álláspontunkat, amit ő csendben hallgatott végig, majd beletörődve sorsába az ablakon át nézelődött.

Nem telt bele negyed órába sem, hogy Harold visszaért, s kisegített az autóból. Ahogy beléptünk az ajtón, nem akartam elhinni azt, ami a szemünk elé tárult. A függönyök leszaggatva, a falakon lövésnyomok, s vérfoltok mindenhol. Mély levegőt vettem, s a konyha felé sétáltam, hogy igyak egy pohár vizet. A folyosó, mint egy háborús övezet olyan volt, a konyháról nem is beszélve. A szekrények, amikben a tányérok és poharak voltak, mostanra már a földön hevertek összetörve, kifosztva. A szalvéták szétszaggatva, kések és villák mindenhol szétdobálva. Próbáltam a torkomban keletkezett óriási gombócot lenyelni, de ez már számomra is túl nagy falat volt. Egy erős kezet éreztem csuklómon, ami óvatosan de határozottan húzott el a konyhából.
- Ha lehet, ne nézz szét. Nem maradunk itt sokáig, csak ma estére még. Holnap elhúzunk innen, így hárman. Gyere, a szobát nagyjából rendbe tudtam szedni, ott tudunk pihenni egy kicsit - mondta rekedtes hangján, s visszahúzott a folyosón át a szobájába. Ahhoz képest, amilyen állapotok uralkodtak az egész házban, ahhoz képest tényleg jobb volt itt a helyzet. A falból kitépett karnist az ablak mellé állította, s a törmelékeknek sem volt nyomuk. A kettétört széke, ami egykor még az íróasztalánál állt, az is rusztikusan volt a falnak támasztva, mintha csak direkt ilyen lenne, s egy hivatásos lakberendező pakolta volna oda. Az ágy viszont rendben volt teljesen. A szokásos pokróc volt a tetejére terítve, amin pár díszpárna foglalt helyet. Fáradtan bicegtem el a puha mennyországig, és dőltem el rajta. Leült ő is mellém, s szelíden nézett rám. Mutogattam neki a mellettem lévő hatalmas helyre, hogy feküdjön ő is le, de csak mosolyogva nemet bólintott, s tovább vizsgálta arcomat. Több sem kellett nekem, felugrottam, s a nyakába ugorva húztam őt hátrafelé. Hatalmas szisszenést hallatott Harold. Megrémülve húzódtam el, s aggódva bámultam eltorzuló arckifejezését. Gyanús volt. Túlságosan fájdalmasnak hallatszott ez a felsikoltása. Mérgesen szálltam le az ágyról és léptem elé. A dühtől remegve téptem le róla ingét majd húztam fel pólóját, aminek hátulja vértől áztatott volt. Egyre ingerültebbnek éreztem magam, ahogy ruhadarabjait bámultam, majd a szoba egyik sarkába repítettem.
- Becca - szólt hozzám, de süket fülekre talált. Tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Éreztem, hogy valami történt, amit nem mondott el.
- Nem érdekel. Tudom, hogy megsebesültél. Állj fel, és fordulj meg! - parancsoltam rá, mire ő ismét megrázta fejét, jelezve, hogy nem fog felkelni. Több sem kellett nekem. Fújtatva léptem fel az ágyra, s mentem mögé, hogy megnézzem mennyire súlyos az eset.

Sokktól átitatva rogytam térdre az ágyon mögötte. Homályosan láttam, a könnyek eltorzítottak mindent előttem. Életemben nem láttam még ekkora és ilyen mély sebet. Óvatosan értem hozzá hátának felső részén elterülő lőtt sebre, majd el is húztam ujjaimat, ahogy hallottam, hogy ismét felszisszen. Hatalmas volt egy golyó által okozott sebhez képest. Mintha egy késsel végzett volna valaki szörnyű munkát és csak trancsírozott volna. Ha lehet ezt mondani, undorító volt. Rázott a hideg, s csak bámultam magam elé. Zokogásban kitörve öleltem magamhoz derekánál fogva Haroldot. Tudtam, hogy én tehetek erről. Tudtam, hogy mindent csakis nekem köszönhet. Utáltam magam emiatt, hogy ez történt vele, s nem először. Két kezemen nem tudnám megszámolni hányszor került már veszélybe az élete, az én életem miatt. Nem tudtam elégszer megköszönni neki ezt, és bocsánatot kérni tőle a történtekért. Gyűlöltem ezt az egészet, magamat, és az életet. Alig tudtam a sírástól beszélni, de nagy nehezen kinyögtem egy sajnálomot, de ezt egyáltalán nem éreztem elégnek ahhoz, hogy mindenért bocsánatot kérjek, de egyszerűen nem jött ki semmi más a számon. Bújtam hozzá, mint egy szeretetre éhes kiscica, miközben egyre szorosabban öleltem. Egyik kezével megfogta karomat, s előrehúzott ölébe, s mint egy kisgyermek, feküdtem ott, összekuporogva, s megtörve.

Megragadva azt a kevés lélekjelenlétemet, ami még megmaradt, lekezeltem sebét és bekötöztem, hogy ne fertőződjön el. Arccal a plafon felé feküdtem, s agyaltam azon, hogy hogyan jutottunk idáig. Egy érzelmi roncs vált belőlem a hetek alatt. Bármelyik pillanatban képes voltam elkezdeni a sírást vagy a dühöngést. Nem tudtam már ennyi stresszt és rosszat kezelni, ami hirtelen rám zúdult. Túl sok volt ez nekem. Bárkinek az lenne. Egy 19 éves lánynak nem ilyen életet kellene élnie. Egy 19 évesnek buliznia kéne, a barátaival lógnia, és élvezni az életet, de úgy tűnt, nekem nem ezt írták meg a csillagok.

2015. július 29., szerda

Százezer!

Igen! Igen! Igen! Jól látod! 
Hogy miről is van szó?
Na miről? 
Így van!
100.000!

Így van emberek, ez is megtörtént! A blog áttörte a százezres megtekintést! Most azt gondolhatod, hogy minek ezt túlreagálni, nem egymillióról van szó... de ez nekem felér már egy  milliárddal is, akár hiszitek akár nem! Azt mondtam ha elérjük ezt egy kis meglepetéssel készülök nektek, szóval arra gondoltam hozok néhány tényt (szám szerint 100-at, de akik követik rendszeresen a blogot, lesz néhány, ami már nekik unalmas lehet), képeket (nem, abból nem százat), és "Mi lett volna ha?" kérdéseket.

Istenem, el sem tudom ezt hinni, hogy idáig fajultunk! Kegyetlenek vagytok! Még most is csak ámulok és bámulok, egyszerűen felfogni sem tudom, hogy mit imádtok ebben a történetben.:D

Na de akkor csapjunk is a közepébe, jöjjenek a tények!
  1. A blog három évadból fog állni.
  2. Igen, attól, hogy sok a kihagyás, befogom fejezni és nem hagyom abba.
  3. Ha összejön egyszer a kétszázezer, fogalmam sincs, hogy találok ki 200 tényt.
  4. Rebecca eredeti neve Hope lett volna, de már annyira elcsépelt név, hogy inkább lett Becca. Amúgy is, a macskámat akartam így hívni...
  5. Van egy Felipe nevű ismerősöm. Chatrouletten találkoztunk vele és röpke három órát beszélgettünk, barátnőmmel rendes fangörcsünk volt, hogy milyen édes, facebookon ismerősnek jelöltük egymást, aztán...aztán kiderült, hogy meleg.:D  Így lett a blogomnak is egy Felipéje.
  6. Becca légzésproblémái igazából az én problémáim. 
  7. És az olvasásmániája is...
  8. A gyerekkori problémái is...
  9. Nekem is van egy nővérem.
  10. Rebecca személyiségének nagy része az én tulajdonságaimmal van felruházva.
  11. Stac és Lotte személyisége viszont teljesen kitalált, azt hiszem.
  12. Harold pedig egy olyan alakot képvisel, amit a legjobbnak láttam Becca számára, azaz magam számára...
  13. Mostanában szörnyű írnom, hisz eddig az írást arra használtam, hogy a rossz kedvemet kiírjam magamból. Mostanában pedig egyre kevesebbszer van rossz kedvem. Ez így elég furcsa nekem, szóval legtöbbször zenékkel érem el, hogy alfában legyek és kiadjam az érzéseimet. 
  14. Nagyon sokszor befolyásol, hogy a zene milyen. Gyors, pörgős, üt-e a basszus. Így jött létre például az üldözős rész is.
  15. A blognak ebben a pillanatban 166 olvasója van és 447 hozzászólása. 
  16. A design már csak a második évadnál fog változni, és a harmadik évadnál. 
  17. A második évadban fekete és ilyesmi színek lesznek az uralkodóak a blogon.
  18. A harmadikban kék és annak árnyalatai lesznek az úr az oldalon.
  19. Még én is várom, hogy mi lesz a vége, miközben tudom. Ez így elég vicces.:D
  20. Sosem gondoltam volna, hogy írni fogok.
  21. Azt meg főleg nem gondoltam, hogy lesz egy ilyen "híresnek" nevezhető blogom.
  22. 2013-ban kezdtem el ezt a "szakmát" űzni, mégpedig úgy, hogy unatkoztunk egyik barátnőmmel és elkezdtünk írni felváltva egy sztorit. Annyira megtetszett, hogy elkezdtük blogban. Aztán már csak arra voltak a blogjaim, hogy bánatomat kiírjam, mint egy másik ember szenvedése.
  23. Volt egy "Road to the love" nevű blogom, Niall ff volt. (Ne keresd, privátban van.)
  24. Négy blogötletem várat magára, három misztikus témában, egy pedig maga a dráma. Egyik sem fanfiction.
  25. Becca elegáns és nőies öltözködése szöges ellentéte az enyémnek.
  26. Szörnyű visszaolvasni a régi bejegyzéseimet. Egyszerűen siralmasak.
  27. Imádok fotózni.
  28. És énekelni is.
  29. Énekléssel szeretnék foglalkozni felnőtt koromban.
  30. Utálom a meleget, hideg kedvelő vagyok.
  31. Cicás vagyok.
  32. Apukámmal és a nővéremmel élek.
  33. Sokkal jobban szeretek fiúkkal lógni, mint lányokkal, viszont utálom, mikor ebből a társaságból tetszik meg valami. Nem poénos, nagyon nem.
  34. Imádok hülyéskedni, kiparodizálni a dolgokat, próbálom pozitívan felfogni a dolgokat és felvidítani a körülöttem lévő embereket is. 
  35. Könnyen barátkozok meg emberekkel, de nehezen nyílok meg előttük. Magyarul, míg ők már megbíznak bennem és elmondják minden titkukat, legtöbbször én még mindig egy hatalamas kérdőjel vagyok számukra.
  36. Az egyik legjobb barátommal április óta nem beszélek. Nem, nem hiányzik. 
  37. Franciát és angolt tanulok. Mindkettőt imádom.
  38. Imádom a virágos mintás ruhákat, és a nagyon érdekes mintákat.
  39. Olvassa még egyáltalán valaki?:D
  40. Ha Te még olvasod, köszi, szeretlek.
  41. Szeretek visszajelzéseket kapni, olyan jól esik olvasni az olvasóim véleményét az adott részről. Bár, mostanában egyre kevesebbet kapok, de tudom, hogy ez az én hibám.
  42. Igazából néha már csak az motivál, hogy visszaolvasom a régi kommenteket.
  43. Szeretek az embereken segíteni.
  44. Kék a szemem, de az arany csíkok miatt olyan, mintha zöld lenne.
  45. Most is csak úgy tudom ezt írni, hogy megy a zene.
  46. Van olyan, hogy pl. Bitchesbe akarok új részt írni, de meghallok egy zenét és egy másikba kell írnom, mert hirtelen ötletek lepik el a fantáziámat és ha nem írnám le, félek, hogy elveszne.
  47. Imádom Olly Murs zenéjét. Na meg őt is.
  48. Utálom, ha a barátaim kihagynak valamiből, aztán azt ecsetelik nekem. Kösz, nem.
  49. Néha csak elpoénkodnám az egész blogot, kíváncsi lennék milyen személyisége lenne akkor Beccának.:D
  50. Ez már a fele.
  51. Fogalmam sincs honnan jöttek ehhez a bloghoz az ötletek, azon kívül, hogy a fő sztorit egy csodás éjszakán álmodtam. Gondolhatjátok milyen álmaim lehetnek nekem.
  52. Nem olvasok blogokat, csak a barátnőmét, mert a bétája vagyok, ő pedig az enyém.
  53. Igazából szeretném a meleget, ha nem lennék ilyen, hát mondjuk ki, kövér.
  54. Imádom, amikor meghallok egy régi számot, amit rongyosra hallgattam és még mindig tudom a szövegét. Felemelő érzés.
  55. Még mindig vannak olyan zenék, amiket kiskoromban halandzsáztam és a mai napig sem tudom máshogy a szövegét.:D
  56. Imádom az esőt, a viharokat. Esőben ha tehetem és olyan kedvem van, esernyő nélkül szaladgálok. Szeretek ázni.
  57. Belement a kovászos uborka leve a szemembe. Nem vicc, komolyan nem vicc.
  58. Nővérem fél a vihartól.
  59. Kiskoromban sosem akartam Barbie meséket nézni, de muszáj voltam. A nővérem imádta.
  60. Nővérem hét (!!!!!!) évvel idősebb tőlem.
  61. Csípi a szememet az uborka. Hm. 
  62. Nme ltáok.
  63. Na jó, de.
  64. Szerintem már csukott szemmel is tudnék blogolni, szóval velem már a vakság sem tud kiszúrni.
  65. Szeretek táncolni, de nem tudok. Az élet szörnyű.
  66. Szeretek utazni és kirándulni. Szeretek a barátaimmal lenni a természetben. 
  67. Van, hogy spontán elkezdek dalolászni, a legspontánabb helyzetekben. 
  68. Az osztályom 80%-a még nem hallott viszont énekelni.
  69. Imádom a Hanna és Zoé neveket. Olyan szépek és lányosak.
  70. Na még harminc.
  71. Én nem is tudom, hogy tehettem magammal ilyet, hogy 100 tényt írok nektek. Kegyetlen vagyok magammal.
  72. Kiskorom óta autómániás vagyok és imádom a játékokat. Kedvencem a Need For Speed. 2in 1.
  73. Sosem voltam foci őrült. Nem érdekel egyszerűen. Viszont barátokkal néha jó dolog.
  74. Még nem volt semmim sem eltörve. 
  75. Viszont annál több órát ültem már orvosnál. Sosem vigyázok magamra, de az őrangyalaim túl jó munkát végeznek.
  76. Egy kiálló betonszegélyben képes vagyok pofára esni. Just Niko.
  77. Csak kevesen hívnak Nikonak, szinte csak a családom, meg legjobb barátnőm és az ő családja. Idegesít, ha más így hív.
  78. Utálom, ha ezt a becézést mégis leírják c-vel. NICO, KOMOLYAN? MINT A KUTYA? TÉNYLEG? 
  79. Jók a reflexeim, ezért már mondták, hogy kezdjek el valami küzdősportot. Még most sem kezdtem el.
  80. Nagyon lusta ember tudok lenni, ha kell.
  81. Szeretek kézműveskedni, bár nincs hozzá tehetségem. Sad story.
  82. Szinte mindig segítek a barátaimnak, ha tudok. Ez már fordítva nem igazán igaz.
  83. Van egy cicám, Úrfi a neve, de lány. 
  84. Nem szeretem a rasszizmust. Ha a rasszistákat utálom, annak mi a neve?:|
  85. Nagyon szemét és gerinctelen tudok lenni az ellenségeimmel.
  86. Nincsenek ellenségeim.
  87. Szeretem az animéket. 
  88. Bár egyre kevesebbet nézek.
  89. Úrfi lassan elfoglalja az egész billentyűzetet.
  90. Imádok nyomdában lenni apával.
  91. Apukám nyomdász.
  92. Ezért mindenki azzal jön, hogy már meg is van, hol nyomtatom ki az első könyvet.
  93. Gyerekek. A nyomdászat NEM kiadó.:D
  94. Imádom a we ♥ it-ot. Annyira inspiráló számomra.
  95. Elkezdtem egy 30 napos kihívást, amiben az utolsó nap 250-et kell guggolni. Hát, kívánjatok sok sikert.
  96. Megakarok tanulni gitározni és zongorázni.
  97. Imádok olyan emberekre találni, akikkel lehet zenélni. Nincs is annál üdítőbb számomra.
  98. Félek a szobroktól.
  99. Félek attól, hogy ha az ember tökéletesíti a mesterséges intelligenciát, akkor a robotok átveszik a világ feletti hatalmat és kihalunk. 
  100. MEGLETT A SZÁZ TÉNY ÉS A SZÁZEZER MEGTEKINTÉS, ESZMÉLETLENEK VAGYTOK.


Ugye szoktam minden részhez egy-egy képet csatolni. Nos. íme néhány: 








Igen, ez tényleg csak néhány, de na. Annyit nem kaptok, mint amennyi tényt!:D 


És akkor nézzük azt, amit szerintem mindenki várt, a "Mi lett volna, ha..?" kérdések!

  1. Gondolkodtatok már el, hogy mi lett volna, ha Harold nem menti meg Beccát a szekrényből?
  2. Mi lett volna, ha aznap este időben hazament volna? 
  3. Ha nem viszi sehová Harold Beccát szülinapján? 
  4. És mi lett volna, ha hazafelé Becca jól céloz és eltalálja az egyik férfit, aki meghal?
  5. Mi lett volna, ha nincs Liam? 
  6. Mi lett volna, ha Harold meghal, amikor elmegy megmenteni az ikrek egyik felét? 
  7. Vajon mi lett volna, ha Harold nem találja meg Beccát az elhagyatott lakásban?
  8. Mi lett volna, ha Charlie hagyja, hogy hazamenjen Harolddal a húga? 
  9. Mi lett volna, ha Liam Staciaval vagy Sharlotte-val jön össze?
  10. Mi lett volna, ha Becca szülei nem halnak meg, és nincs semmilyen szekta? 
Várom ezekre a kérdésekre a kreatívabbnál kreatívabb ötleteket, hogy ki mit gondol ezekről! Kíváncsi vagyok mennyire vagytok elvetemültek! 



Igazából tényleg nem tudjátok elképzelni sem szerintem, hogy nekem ez mekkora sikerélmény, hogy ennyien, ilyen sok helyről olvassátok a történetemet! Hátborzongató ez az egész, hogy milyen aranyosak vagytok! Annyira sokszínűek vagytok, annyi más- és más személyiség, mégis egy közös bennetek: a blogom iránti szeretetetek, és az én szeretetem, amit érzek irántatok! Nincs az a karakterszám, amivel kitudnám fejezni köszönetemet, hálámat, szenvedélyemet, és szeretetemet, hogy megértsétek és felfogjátok mennyire imádlak titeket! Egyszerűen ti is egy család vagytok számomra, egy teljesen más világ, egy teljesen más énem, amit csak ti ismertek igazán! Tudom, hogy nagyon sokat kell várnotok a részekre, ezért mindig bocsánatot is kérek, és tudom, hogy ez pont, pont veletek nem fair. Hisz ti vagytok azok, akik miatt itt tart a blog, nem miattam! Én írhatok bármit, ti faljátok, és ez nekem maga a boldogság egy apró szikrája! Alig pár napja lett meg a 100.000 és lassan már átlépjük a 101 ezret is. Felfogni sem tudom, komolyan mondom! Mámoros hangulatban vagyok, ez valami káprázatos! Annyira várom már, hogy végigírjam az egész történetet, és kiderüljön, hogy addig még hányan csatlakoznak hozzánk. Az én kis csapatomhoz, a kis családomhoz. El sem hiszitek gyerekek. de mindjárt sírok! Napokig képes vagyok csak a kommentjeitekből élni! Imádom őket olvasni, megnyugtató és nagyon inspirálóan tud rám hatni! Nem vagyok egy hatalmas író, sőt! De, nekem is nagyon sokat számít az olvasóim véleménye. Úgy érzem azért ha megnézzük az első részt és az utolsót, hatalmas változáson ment keresztül az írásstílusom, írásképem. Mondhatni, hogy érettebb lett, kigondoltabb. Ott szinte a részek csak beszélgetésekből álltak, most pedig aligha van ilyen, de persze ez is fontos, csak kezdek rájönni, hogy mi az, ami igazán az én stílusom. Van aki csak azt szereti leírni, hogy mit lát a főszereplő, hogy mi van rajta, és a párbeszédek. Nem tudom, én szeretek belemerülni a szereplőim problémáiba, szeretem magam az ő bőrükbe képzelni, hogy milyen gondolatai lehetnek akkor, hogy érezhet. Szerintem ez az, amiért szeretek írni. Amíg itt vagyok, egy teljesen más személlyé válhatok, és kipróbálhatom az ő életformáját is. Amíg ebben a világban vagyok eltűnnek a személyes problémáim és senki sem zargat velük, ami számomra fontos, mivel elég lelkizős személy vagyok. Egy szóval, nekem ez olyan, mintha írhatnék egy naplót úgy, ahogy én akarom. Mert igazából mik is vagyunk mi bloggerek, bloggerinák, írók, költők? Teremtünk, sorsokat formálunk, döntéseket hozunk emberek felett, érzelmeket viszünk az életükbe és kezeskedünk felettünk. Mondhatni, hogy Istenek vagyunk a saját világunkban, amit mi teremtettünk meg. Mi szabtunk határokat, mi színeztünk ki mindent, mi voltunk a Mindenhatók. Nincs templomunk, csak egy történetünk, a mi Bibliánk. Nem szólnak rólunk zsoltárok, sőt, csak egy kis porszemek vagyunk a hatalmas világban, de itt... itt mi vagyunk a Mindenség. Egy hely, ahol lehetünk valakik, ahol figyelnek ránk. Mert mi mást sem szeretnénk, csak azt, hogy valaki észrevegyen minket. 

Teljes szívemből szeretlek titeket drága olvasóim és sose feledjétek, én mindig itt leszek nektek a rossz napjaitokon is! Nagyon-nagyon köszönök nektek mindent és remélem velem maradtok, s nem hagytok cserben! Én sem foglak titeket soha! Ti már részesei vagytok az életemnek, sosem foglak titeket feledni!


Üdvözlettel drága bloggerinátok: Nicole Speen (Niko)

2015. július 21., kedd

Huszonhetedik

Sziasztok kedveskéim, üdv újra itt! Igen, sajnálom, ismét egy hosszabb kihagyás volt a blogon, de egyszerűen ihlethiányban szenvedek. Tudnotok kell, hogy igazából nekem minden kivan tervelve és vázlatolva van az egész blog mindhárom évada, csak egyszerűen nem visz rá az élet, hogy szavakba öntsem. De nem is szeretném tovább húzni az időt, jó olvasást nektek drágáim! Nicole.xoxo


P. S. Köszönöm a 162 olvasót, s több mint 98.000 megtekintést! Ezért imádlak titeket!


Sikerült este addig gondolkodnom, míg végül az álom magával húzott egy képzelt világba, s ott tudott tartani néhány órára. Még mindig gyötört a hiánya, hogy nincs mellettem. Mindig is valami furcsa érzés kötött hozzá, valami, amire nem tudnék magyarázatot adni. A szemei, a mosolya, ahogy kacéran bámul engem, a mozdulatai, széles vállai, tónusos izmai, s maga a lénye, önmaga. Gondoskodó mivolta, védelmező alakja, s komor, de néha vidám modora. Bármit tett, bármilyen rosszat követett el, ezek mellett minden rossz dolga eltörpült, még az is, hogy több ember életét oltotta ki és okozott vele szeretteinek fájdalmat, mardosó gyászt. Minden negatív tettét képes voltam megbocsájtani abban reménykedve, hogy élve úszta meg a tegnapi napot. Bíztam benne, hogy hamarosan újra láthatom őt, s magamhoz szoríthatom miközben göndör hajába túrva fúrom arcomat mellkasába.

Kétségtelen volt, hogy megmagyarázhatatlanul vonzódom hozzá. Mintha egy vékony kis zsinórral kötöttek volna hozzá, ami a külső szemlélő számára csak egy könnyen szakítható cérnaszál, számomra viszont egy erős és masszív kötél, amit képtelenség lenne még elvágni is. Mint a marionett bábuk, úgy függtem tőle, hogy miként mozgok. Ha az ő karja mozdult, valamim nekem is, viszont ha nyugton volt én sem tettem másképp. Rájöttem, hogy szeretek a közelében lenni, s rossz volt, ha nem láttam őt akár napokig is. Amikor megismertem Liamet ez a szál valamennyire elhalványodott, de sosem szűnt meg. Mindig is ott lengedezett közöttünk, de lazábban a megszokottnál. Nem volt az a feszes és lebilincselő vastag fonott kötél, csak egy elhalványodott odaképzelt fényszál, amit csak én láttam kettőnk között. Viszont Liamhez sosem kötött semmi sem. Nem éreztem azt, hogy valami szokatlan lenne a kettőnk kapcsolatában, talán annyi, hogy ha még hazugság is volt, de több szeretetet adott, mint a többi férfi akivel dolgom akadt az életben és a munkám során eddig. Mellette jöttem rá, hogy mi az, hogy szeretni egy embert, még ha nem is ő volt az, akit a szívem mélyén mindig is szerettem.

- Nem vagy éhes? - szólalt meg morcos hangon a mellettem fekvő lány ezzel megtörve a reggeli csendet. Lassan fordult felém, miközben szeméből próbálta a fáradtságot kidörzsölni. Hatalmasat ásított, majd engem kezdett nézni.

Némán ráztam meg fejemet, hogy nem óhajtok enni. Nyújtózkodott pár másodpercig, majd felült a szivacs szélén. Beletúrt hajába, majd feltápászkodott, felvette cipőjét, s az ablakhoz csoszogott. Ásítva mászott ki, majd tűnt el, egyedül hagyva engem a lakásban.

Egyedül voltam ismét, egy ijesztő és régi lakásban. Szétnézve a helyen, úgy éreztem magam, mintha egy igazi horrorfilmbe csöppentem volna, s az élet lenne a gonosz, s tőle kéne menekülnöm. Rémisztő volt, hogy a falak sima fehérre voltak mázolva, s félelmetes volt a függöny és a festmény is. Akárhova néztem csak rémültebb lettem. Egy számomra teljesen ismeretlen helyen voltam ismét, egyedül, s még menekülni sem tudtam volna ettől a fojtogató szobától.

Nagyjából egy órája mehetett el Charlie azzal a felkiáltással, hogy ő éhes és elmegy a boltba venni valami ehetőt. Azóta is a takaróba burkolózva ültem az ágy közepén, várva epekedve, hogy visszaérjen. Nem érdekelt az, hogy milyen finomságot hoz magával, nem érdekelt, hogy milyen innivalóval pakolta fel magát, semmi sem érdekelt azok kívül, hogy végre visszaérjen. Utáltam egyedül lenni. Utáltam, ha egyedül hagytak. Utáltam az egész életet, ha egyedül kellett szembeszállnom vele. Tizenhét éven keresztül egyedül küzdöttem le minden akadályt, amit elém lökött a sors, de most, hogy vannak emberek, akik számítanak nekem, soha többé nem akartam egyedül cselekedni. Tudtam, hogy a döntéseim innentől kezdve nem csak az én életemet befolyásolnák, hanem az övékét is. Már nem csak a magam életével foglalkozhattam, néznem kellett azt is, hogy nekik mi a jó. De nem döntöttem jól. Döntéseim sorozata miatt múlt ki két, számomra fontos személy élete, s még ezen kívül sok ember szeme világa veszítette el a ragyogást s a reményt. Koszos vér tapadt kezeimhez, s lelkemhez is, amit tudtam, hogy még az élettől visszakapok, ha kell duplázva, vagy akár triplázva is.

Halk neszre lettem figyelmes, amit egyre közelebbről hallottam, egyre intenzívebben. Szívem majd kiesett a heves dobogás végett, amikor már kezdtem elmondani utolsó imámat, hogy biztosan a mennybe kerüljek. Bocsánatot kértem minden embertől, bogártól, légytől, szúnyogtól, akiket életem során megbánthattam, eltaposhattam, lefújhattam valami erős rovarirtóval. Közelebb húztam magamhoz térdeimet, s vártam a halált, a kaszást. A zörgő csontú, fekete köntösös kaszával rohangáló fószert, hogy bejelentse nekem, itt a vége. Ennyi volt. Meghaltál.

Lassan ott tartottam, hogy szívbajt kapok a hangoktól, amikor egy patkány szaladt ki a szekrény alól. Hatalmas kő esett le a lelkemről, mikor megláttam a szőrös teremtést. Legalább nem voltam már olyan egyedül, mint gondoltam magam. Mosolyogva néztem az állat után, ahogy eszembe jutott első találkozásom Felipével. Ő is egyedül hagyott bezárva egy koszos, undorító szobába, amíg nem jött Fred a patkány. Valahogy ezek a patkányok túlságosan kedvelik az én jelenlétemet. Akkor is Ő mentett meg. Harold.

Tényleg ennyiből állna az életem, hogy úton útfélen megmentenek? Tényleg csak ennyi lenne az én életem értelme? Vagy van valami feladatom az életben? Nem tudtam a válaszokat, s a kérdéseim is egyre fájóbbak voltak számomra. De most is csak azt vártam, hogy értem jöjjön és elvigyen innen. Hogy ismét karjai közt lehessek. Nem tudtam elégszer elmondani magamnak, hogy mennyire fontos nekem. Hogy milyen szerepet tölt be az életembe.

Léptek halk nesze csapta meg fülemet, egyenesen az ablak felől. Lélegzetvételem egyre szaporább lett, a levegőt csak úgy követelte a tüdőm. Letéptem magamról a takarót, s leugrottam az ágyról. Egy gyér, elhaló sikoly hagyta el számat, ahogy éles fájdalom csapott talpamba, amibe az egész testem beleremegett. Pánikolva néztem szét, hogy hova bújhatnék. A torkomban a csomó szinte már arra sem hagyott helyet maga mellett, hogy levegőt vegyek, s életbe maradjak. Ki az, aki tudná, hogy egy ilyen helyen keressen? Lehet, hogy csak Charlie az, már elég rég elment.

Próbáltam lenyugodni, s elhitetni magammal, hogy csak a nővérem jött vissza, de amikor egy mély férfi hangot hallottam, még jobban elöntött a halálfélelem. Tudtam, hogy ha itt megtalál nem élem túl. Nem hinném, hogy jégkrémet árul csak és felugrott megkérdezni kérek-e én is. Könnyeimet visszatartva kerestem búvóhelyet, az elég kevés bútor között kutakodva, végül a konyhapult alatti üres helyre esett választásom. Örültem, hogy apró voltam, s gond nélkül befértem. Arcomat eltakarva vártam, hogy bejöjjenek, szétnézzenek és eltűnjenek anélkül, hogy benéznének a pult alatt lévő szekrénybe.

Hangos dobbanást hallottam, amire vállam megrázkódott. Tompa léptek jelezték, hogy elindult valamerre. Ismét egy dobbanást hallottam, de most jóval halkabban, mint az előzőt. Remegtem a félelemtől. Hányingerem volt, a szemeim égtek, a fejem szétszakadt, s próbáltam csendben maradni, annak ellenére, hogy üvölteni tudtam volna a fájdalomtól.
- Nincs itt. Charlie a rohadt életbe is, nincs itt! Azt mondtad itt van, akkor hova tűnt? Mi a francért hagytad itt egyedül? Egyedül, egy ilyen helyen, pont őt? Tudhatnád, hogy utál egyedül maradni! Bár... honnan kéne tudnod. Bocs - ordította egy ismerős hang, majd bánva szavait elcsendesedett. Tudtam kihez tartozik ez a hang, bárhol megismerném ezt a mély és karakteres hangszínt. Végre hagytam, hogy hangosan felsírjak, miközben mosoly húzódott arcomra. Kicsapta búvóhelyen ajtaját, s Haroldra néztem. Pár pillanatig csak nézett megdöbbenve, majd rohanva közeledett felém, s lerogyott mellém.
- Harold! - estem ki félig a bunkeremből, s nyakába kapaszkodva szorítottam magamhoz. Hatalmas kezei angyalszárnyakként takartak el, s húztak fel a padlóról. Teljesen kihúzott a szekrényből, s a  földtől pár centire a levegőben tartott, s nem engedett el.
- Soha többé ne tűnj el! Soha, soha, soha! - nyögte fülembe, majd lassan letett a földre. Szemeimet eltakarva dörzsöltem ki belőlük a könnyeket, majd a plafon felé emelve tekintetemet hajamba túrtam. Charliera pillantottam, aki mögöttünk állt pár szatyorral a kezében, s nevetve tárta ki karjait felém. Kislányként bicegtem felé, s öleltem magamhoz őt is, majd ahogy elengedtem megláttam Harryt ismét. Aggódó pillantásait, meggyötört tekintetét. Ismét zokogva öleltem magamhoz, s elengedni sem akartam. Most éreztem magam igazán biztonságban. Nem érdekelt a hely, az idő, a múlt, a jelen, a jövő, csak ez a pillanat. Csakis ez a pillanat számított. Nem érdekelt mit tett a múltban, és mit fog tenni a jövőben. Most csak az számított mit tesz most. Hogy eljött értem. Hogy itt van. Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy életben van.

- Annyira örülök - suttogtam alig hallhatóan. - Annyira aggódtam érted.
- Értem sosem kell. Megoldom a dolgaimat - mondta, majd elhúzódott.

Boldogan nézett szemeimbe, miközben ujjai államat tolták felfelé. Egyre közelebb hajolt, majd mikor megéreztem ajkait ajkaimon, teljes lelki béke öntötte el minden porcikámat. Imádtam ezeket a pillanatokat, ilyenkor tudtam, hogy csak az enyém, s csak velem foglalkozik, hiába lehet rajtam kívül akárkije. Talán neki is van egy normális élete, amibe én nem férnék bele. De mi jó a normális életben? Normális egyenlő normál, átlagos. Itt egyikünk sem volt átlagos, egyikünknek sem volt átlagos élete, s egyikünk sem kötődött a másikhoz teljesen normálisnak nevezhető kapcsolattal. Nem voltunk a megszokott emberek. Ha azok lettünk volna, most sem itt lennénk. Ha normális életünk lenne, most sem állnánk teljesen megtörve egy szinte üres szobában egymás száját falva, miközben a nővérem mögöttünk áll. Csupa furcsaság vett minket körül, s mi is furcsák voltunk. De ebben a percben már ez sem számított. Nem érdekelt minket, hogy furcsák vagyunk.

2015. június 20., szombat

Huszonhatodik

Sziasztok kedveskéim! Örömmel látom, hogy néhány olvasóm még maradt, s nem vesztettem el mindenki érdeklődését a blog iránt! Lett egy új olvasóm is, így bővült a kis csapatom 160-ra, emellett pedig túlléptünk a 90 ezren, sőt már a 92 ezren is! Igyekszem minél előbb az évad végére érni, s választ adni minden kérdésetekre! Nem tudom elégszer meghálálni a türelmeteket, s elkötelezettségeteket irántam! Mindent nagyon szépen köszönök nektek, s szeretnék ehhez a részhez is jó szórakozást  kívánni! Csók mindenkinek! Niko.xoxo

P.S. 100.000 megtekintésnél egy kis ajándékkal kedveskedem nektek, szóval maradjatok velem!


A négy fal közé voltam mindig is zárva. Hiába változott a környezet, ezek a falak mindig is megmaradtak. Ha nem is a térben, bennem igen. Mindig elzárkózva éreztem magam a külvilágtól. Senki sem foglalkozott a falaimmal, én sem. Senki sem épített nekem ajtót s adott hozzá kulcsot. Nem kaptam semmi segítséget, hogy ezek megszűnjenek. S ahogy telt az idő, ezt a helyet, szépen berendeztem magamnak. Úgy éreztem nem tehetek mást, így először tettem egy polcot amire az összes problémámat s kérdésemet tettem. Ezután egy széket s asztalt. Időről időre bővült ez a négy fal közötti helyiség, egészen odáig, hogy lassan már felemésztett ez a szoba. S most itt a lehetőség, hogy mindezt leromboljam magamban, s ne legyen többé ilyen szobám. Volt egy lehetőségem, amit nem tudtam kikerülni. Én döntöttem amellett, hogy megkapjam ezt a lehetőséget. Hisz, ha visszautasítom a segítségkérést, lehet sohasem jön el újra ez a pillanat, hogy a nővéremmel ülök szemben, s beszélgetünk. Mosolygós arcát bámulva elgondolkoztam azon, hogy vajon én is annyira hiányozhattam neki, ahogy nekem valaki az életemből. Hogy vajon gondolt-e rám néha, hogy milyen sorsom lehet, hol lehetek, vagy egyáltalán élek-e vagy halok. 

Minden álmom az volt, hogy egyszer kiderüljön, hogy nem egyedül vagyok, mert van testvérem, családom, s most ahogy itt ül előttem, nem érzem magam extázisban. Nincs az a hatalmas öröm bennem, tudtam, hogy valami nincs rendben. Tudtam, hogy nem véletlen, hogy éppen most találkoztunk, s hozott el ide és ha már itt tartunk. Megint nem tudom, hol is vagyok pontosan. Egész nosztalgikus érzéssé kezd már ez válni.

Ahogy bemásztunk az ablakon, meglepődve láttam, hogy a lakás egész rendben volt tartva. A falak fehérre voltak festve, maga volt az egyszerűség. A szoba kellős közepén viszont csak egy matrac terült el, néhány párna s egy takaró. Az ablak körül a karnison barna függöny lógott a fapadlóra, mellette pedig egy kép volt egy nőről festve, ahogy háttal ül, s hajába túrva dől hátra. A szobával egybe egy konyhának nevezhető rész is volt, ami csak egy csapból állt, felette egy szekrényből, amiben csak két pohár volt. Egyenesen rémisztőnek véltem ezt a helyet, s azt, hogy miért pont ide jöttünk, de képes voltam ennek furcsaságától is eltekinteni annak érdekében, hogy végre válaszokat kapjak. A két pohár a matrac mellett árválkodott üresen cipőink mellett, amiket csak lerúgtunk lábunkról. Talpamon még mindig ott voltak a tapaszok, amik arra az éjszakára emlékeztettek, s arra, hogy mik történtek ott. Charlie egy szimpla mozdulattal kirázta a bordó takarót, s rám terítette, hogy ne fázzak meg. Mosolyogva néztem rá, miközben ő sóhajtozva bámult maga elé. Türelmesen vártam, hogy magyarázatot adjon mindenre. Mikor már azt hittem mondani akar valamit, csak rám nézett, és megdicsérte szemeimet. 

Kezdtem türelmetlen lenni, amikor már nagyjából negyed órája csak ültünk és néztünk magunk elé. Köhécselve próbáltam neki jelezni, hogy én még azért kíváncsi lennék arra, hogy miért rabolt el a testvérem, de nem figyelt rám. Sóhajtva nyugtáztam magamban, hogy ezt a beszélgetést nekem kell elkezdenem.
- Szóval, Charlie. Pontosan mit is keresünk mi most itt? - tettem fel neki egy bevezető kérdést. Jól esett kimondani a nevét végre már úgy, hogy tudtam kiről beszélek, s tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent nekem ez a személy. Láttam rajta, hogy elgondolkozik, de örültem, hogy vette a bátorságot, hogy belekezdjen mondandójába.
- Muszáj voltam cselekedni. Ha most nem hozlak ide, hazamész Harryvel és nem élted volna túl, ebben biztos vagyok. Ralph besokallt azzal, hogy Harold állandóan megússza, s rájött, hogy te vagy az egyetlen gyenge pontja és téged még a saját életénél nagyobb becsben tart, szóval te következtél volna Stacia és Sharlotte után. Kifigyelték, hogy mikor hagyjátok el a házat és mire ti visszaértetek volna, ők ellepték volna a házat. Nem hagyhattam azt, hogy megöljenek, hisz eddig is mindenki miattad harcolt - jött hozzám közelebb,  s ujjainkat összekulcsolta. Charlie ezzel a monológjával sikeresen elérte azt, hogy még jobban összezavarjon. Időre volt szükségem, hogy felfogjam mit is mondott az elmúlt pillanatban. 
- Most...most te azt mondod, hogy a házunk tele van fegyveres emberekkel, akik csak azt várják, hogy hazamenjünk és mi meg itt ülünk , miközben Harold valószínűleg először odamegy? Te teljesen őrült vagy? Megfogják ölni! - keltem ki magamból, miközben ellöktem közelemből, s a cipőmért mentem, hogy felvegyem. Nem törődve a többi információval amit elmondott dühöngve álltam fel, s indultam el az ablak felé. Fogalmam sem volt hogyan keveredek haza, vagy hogyan szólok Haroldnak erről az egészről, de kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem. Egy törékeny kezet éreztem csuklóm köré fonódni, ami egy erős rántással a matracra húzott. 
- Hidd el, semmi baja nem lesz Harrynek, tud magára vigyázni. Jobban aggódtam miattad - ölelt magához, miközben én hangosan kapkodtam a levegőt, s próbáltam összpontosítani arra, amit elmondott. 
-Ki az a Ralph? És miért pont most jöttél ide? Vagy egyáltalán honnan tudsz ilyen sokat az eseményekről? Ki vagy te? - szakadtam el tőle, s egy gyors fordulás után már szemébe bámulva ostromoltam kérdéseimmel. Közel voltam a zokogáshoz, de tartottam magam. Most minden fontosabb annál, minthogy azzal kelljen törődni, hogy megvigasztaljanak.
- Jobb lesz, ha mindent elmagyarázok előröl, kezdve ott, hogy miért történt minden úgy, ahogy - sóhajtott, majd lemondóan belekezdett mesélni rólunk. Az életünkről. A miértekről, s hogyanokról. - Kicsi voltál még, amikor a szüleink éltek. Talán valami olyasmit mondtak neked, hogy autóbalesetben meghaltak. Na, ez nem így történt. Nem volt semmilyen baleset és autó. Csak én - mondta elhaló hangon. Látszott rajta, hogy nehezére esik elmesélni a múltat, de folytatni kezdte. - A szüleink egy szekta tagjai voltak és betegesen komolyan vették a szabályokat. Egy gyermekről szólt az ő jóslatuk, aki majd felszabadítja őket a földi szenvedéstől és egyenesen a mennybe bocsájtja őket. Ez a gyermek voltál te, a magad angyali arcával, hatalmas szemeivel, éjsötét hajával, s világos bőrével. Megváltás voltál mindenki életében. De a jóslatnak volt egy kegyetlen része is. Ezt az üdvösséget csak úgy érhették el, ha a  Messiásukat feláldozzák, amikor az eléri a két éves kort. Nem hagyhattam, hogy ez bekövetkezzen. Sosem akartam követni a szüleink példáját és hihetetlenül idióta hitüket egy kitalált istenben. A szertartás előtti estén megpróbáltalak elvinni, hogy túléld, de túl hangos voltam és felkeltek arra, hogy valaki motoszkál körülötted. Elvettek tőlem, engem pedig az ördög lányának tituláltak, mert nem akartam, hogy a testvéremet, az ő megváltójukat megöljék. Őket nem érdekelte az, hogy a lányukat készülnek megölni, számukra csak a megváltást jelentetted - fejezte be. Mély levegőket vett, s próbált lenyugodni. Hitetlenkedve néztem magam elé üveges szemekkel és próbáltam felfogni azt, amit az előbb hallottam. Mindenre gondoltam már, hogy mi történhetett velük, de ez még meg sem fordult a fejemben. Teljesen hihetetlennek tűnt a történet, amit most elmondott nekem, de tudtam, hogy itt még korán sincs vége mondanivalójának. - Szóval tennem kellett valamit annak érdekében, hogy túléld. A mai napig egy szörnyként tekintek magamra emiatt, de érted tettem és ez számomra a legfontosabb. Nem tehettem mást, az egyetlen módja viszont ennek az volt, hogyha. Hogyha ők halnak meg helyetted.

Egy világ dőlt bennem össze. Úgy éreztem a falak összenyomnak, s  levegőt nem hagyva nekem nyomják ki belőlem az utolsó leheletemet is. Magamba roskadva zokogtam, nem törődve azzal, hogy még folytatná a sztorit és beszélne hozzám. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, akinek a szemébe ordították, hogy nincs Jézuska, sem Mikulás és a húsvéti nyúl is csak hazugság volt. Egyetlen ember ölelésére vágytam csak. Az egyetlen olyan emberére, akinek karjai közt mindig is biztonságban éreztem magam. Aki óvott mindenkitől, s sosem bántott annak ellenére, hogy milyen munkát végeztetett velem. Csak arra vágytam most, hogy hozzábújhassak, s mellkasára borulva sírjam ki magamat. Haroldra volt szükségem. Szükségem volt rá, mint tűznek az oxigénre, mint csillagoknak az éjszakára, mint egy embernek a másikra. Senki másra nem vágytam, egyedül csakis Rá. Mély hangjára, ölelő karjaira, megnyugtató tekintetére, s agyamba égett illatára. Magas alakjára, széles tekintélyt parancsoló vállaira. És magára a személyére. Magam mellett akartam tudni azonnal, tudni akartam, hogy nincs semmi baja és éppen felém tart, hogy vigyázzon rám, hogy megmentsen. Hangosan zokogtam, s semmit sem hallottam a környezetemből.

Halálvágyam volt. Érezni akartam a halál mardosó fogását, égető fájdalmát. Ismét tudatlanságban akartam élni, visszaakartam pörgetni az időt, meg nem történtté tenni az egészet. Még jobban elveszettnek éreztem magam a világban. Egyedül éreztem magam ismét a nagyvilágban. A saját testvérem ölte meg a szüleinket, mielőtt ők öltek volna meg engem. Még azelőtt, hogy azt mondhattam volna nekik, hogy Anya vagy Apa. Nekik is csak egy lehetőség voltam. Mindenkinek csak egy lehetőség vagyok az életben. Mindenkinek csak egy döntés voltam, s senkinek sem voltam az élete. Senki sem tekintett rám úgy, ahogy mindig is akartam. Mindenki számára csak egy választható lehetőség voltam, nem több. Úgy éreztem magam, mint egy utcára dobott kutya, aki nem kell senkinek sem. Igaz a mondás, hogy a hozzánk legközelebb álló személyek képesek a legnagyobb fájdalmat okozni nekünk. Inkább éltem volna le az életemet hazugságban. Inkább ne tűnt volna fel Charlie és mentem volna haza Harolddal. Raboltak volna el, kínoztak volna meg, csak ne tudtam volna meg ezeket, amiket elmondott. Így már megértettem, hogy Harold miért nem akart szólni arról, hogy van egy nővérem. Csak óvni akart a csalódástól és a fájdalomtól. Talán ő volt az egyetlen olyan ember az életemben, aki a legtöbb jót tette velem. Undorítóan ironikus húzás volt ez az élettől.

- Van még valami amiről tudnom kéne? - szólaltam meg felocsúdva, s próbáltam tartást varázsolni magamba. Nem nyitottam ki szemeimet. Nem akartam ránézni sem. Mélyen szívtam magamba a levegőt, s hagytam, hogy megtelítődjön vele egész tüdőm.
- Ami azt illeti van. Nem véletlenül vagy Haroldnál, nem véletlenül sétált be az Intézetbe és nem véletlenül téged hozott ki. Én kértem meg rá - mondta. Kipattantak szemeim, s Charliera meredtem. Igazából nem tehetett volna velem rosszabbat és jobbat sem ennél. Kegyetlenség volt abból a szempontból, hogy terveim voltak. Tanulni akartam és megmutatni mindenkinek, hogy mire vagyok képes, viszont ha nincs Ő, nem érezném az életemet teljesnek. - Cserébe, hogy neki dolgoztam megígértettem vele, hogy 17 éves korodban örökbe fogad. Hidd el, nem volt egy rövid folyamat, de végül sikerült neki. Mikor elérted ezt a kort, megjátszottuk, hogy elszökök. Azt hittem sikerülni fog egyedül az újrakezdés, de magamra voltam utalva. Amit Harry adott pénzt nagyon gyorsan elfogyott, engem pedig sehova sem vettem fel dolgozni. Aztán Ralph magához vett és ugyanazt kellett tennem, amit azelőtt, annyi különbséggel, hogy itt csak egy embernek dolgoztam. Mikor megtudtam, hogy mik történnek mostanában a két banda közt, nagyon féltettelek, de nem tudtam mit tenni, csak reménykedtem a legjobbakban. De az a hülye miután megölte Felipét meg még pár embert elszabadult a pokol. Megölték Staciát és Sharlotteot is, cselekednem kellett, hogy ne légy te a következő. Becca, veszélyben vagy! Nem maradhatunk itt, mert mindketten meghalunk! Nem tudom mi játszódik le az agyukban és azt sem tudom miért tört ki ez az egész balhé és mióta tart, de abban biztos vagyok, hogy egyre több áldozatot fog magával szedni.

Tudtam, hogy nem hazudik. Nem lett volna oka a hazugságra. A helyzet komolysága kivívta magával azt, hogy csakis az igazat mondja. Ettől a perctől kezdve a fele sem volt tréfa. Ettől a perctől az életem a legnagyobb veszélyeknek volt kitéve. Gyilkosoknak, csalóknak és nem számíthattam másra, csak Haroldra és Charliera. Nem maradhattam az, aki most vagyok. Nem engedhettem meg magamnak a könnyeket és azt, hogy az emberek számára nyitott könyv legyek. Nem láthatták az igazi énem, nem tudhatták ki is vagyok én valójában. Az érzéseim, a gondolataim, az emlékeim mind magamban kellett, hogy tartsam, hogy több ütést ne szenvedjek el hiába az élettől. De hiába gondoltam mindezt. Tudtam, hogy képtelen lennék ezeket megtenni. Képtelen lennék jégkirálynőt játszani és azt adni, aki valójában nem vagyok. Nincs szükségem erre a maszkra, amivel csak ellöknék magamtól azt a két embert, aki még számít nekem az életben egy kicsit is. Mellettük kell lennem s segíteni őket, ahogy csak tudom. Ez nem az én harcom. Ezt a csatát egyedül Haroldnak kell megvívnia, mi nem tehetünk semmit, csak azt, hogy mellette vagyunk. Sem Charlie sem én nem tudjuk mi történt a múltban, amiért ez az egész kirobbant, de mindketten úgy gondoljuk nem egy kis semmiség miatt van ez az egész. Szörnyű dolgoknak kellett történniük, hogy ezt a folyamatot kirobbantsák.

Szörnyen aggódtam Miatta, s bíztam abban, hogy képes egyedül elbánni Ralph embereivel. Charlie azt tanácsolta próbáljak meg aludni, de egyszerűen sehogy sem jött össze. A plafont bámulva gondolkodtam el a dolgokon. Felelevenítettem magamban minden ölelését, érintését, mozzanatát s próbáltam a legpozitívabb energiákat küldeni, hogy kitartson. Nem tehettem mást, most nem. Magára volt utalva. Egyes egyedül magára. Vajon tudni fogja, hol keressen? Tudni fogja hol vagyok? Egyáltalán kétségbeesett egy aprócskát is, mikor látta, hogy nem vagyok a megbeszélt helyen? Talán nem is keresett. Lehet csak vállat vonva hazament. Nem akartam ezt hinni, képtelen voltam ezt gondolni, semmi sem vitt rá erre a szálra. Tudom, hogy fontos vagyok számára, hisz... ő is az nekem.

2015. május 14., csütörtök

Huszonötödik

Hellóóó emberek és a többi állatfaj! Nagyon köszönök nektek mindent, főleg a türelmeteket, hatalmas pacsi nektek emiatt! Ismét résszel jöttem nektek, remélem örültök neki! Az előző rész óta több mint 2000(!!!) kattintással leptetek meg, ami számomra nagyon megdöbbentő, de annál jobban is esik! Ez a rész azért jóval korábban kész lett mint az előző és emiatt annyira boldog vagyok, hogy nem kell annyit várnotok rám! Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást nektek! Niko kilép! xoxo

P.S. Ne haragudjatok, ez egy picit rövidebb rész lett mint a legutóbbiak. A következő részben kárpótollak titeket! 

Az elmúlt napokban fenekestül felfordult az élet a házban. Harold elküldte az egész személyzetet, s ki sem mozdultunk a négy fal biztonságából. Mindketten magunkba roskadva éltünk meg minden pillanatot. Mikor már azt hittük, hogy nem jöhet rosszabb, szinte sorsszerűen következett be a legrosszabb. Stacia halála is hatalmas lelki sérelem volt mindkettőnk számára, de miután Sharlotte-ot megölte, teljesen elveszettnek éreztük magunkat. 24 óra leforgása alatt halt meg két számunkra nagyon fontos személy, ami egy átlag embernek sok. Azóta a nap óta mindkét lány szobája zárva van, én pedig azóta Harolddal alszom, nem is engedné, hogy egyedül hajtsam álomra fejemet.
Hátamon feküdve bámultam a plafont, s elmélkedtem magamban. Szemeim égtek már a folytonos sírástól, s fejem is lüktetett a fájdalomtól. Talpam még mindig sajgott, de már nem annyira, mint az elején. Már tudtam nagyjából bicegni. Hajam kócosan terült szét körülöttem, kiemelve arcom sápadt színét. Harold szobájának ajtaja napok óta nyitva van, ami szokatlan volt, hisz ezelőtt mindig zárva tartotta. Most is csak besétált, mellém feküdt, s ő is a fehér mennyezetet kezdte bámulni. 
- Hogy vagy? - kérdezte lágyan. Mély levegőt vettem, megköszörültem torkom, benedvesítettem számat, s válaszra nyitottam számat. 
- Élek - sóhajtottam, mire ő felült, s hátranézett. Mosolyogva fürkészte arcomat, ahogy én is őt kezdtem nézni. 
- Az a legfontosabb most számomra - nyugtázta majd felállt s kifelé indult - Öltözz, elmegyünk vásárolni. Totál üres a hűtő, én meg éhen halok! - kapott korgó hasához, s átlépte a küszöböt. Sziszegve ültem fel, majd tettem le lábaim a hideg padlóra.

Lassan, de biztosan közlekedtem, s értem el végre a szoba másik végébe. Nem láttam értelmét annak, hogy ellentmondjak neki, hisz úgysem hagyná, hogy egyedül maradjak itthon. A bejárati ajtóval szemben lévő kanapén egy kék lenge mini ruhát pillantottam meg, egy fehér kötött kardigánnal s egy félcipővel. Mosolyogva bicegtem oda, s vettem fel a számomra kikészített ruhadarabokat Harold pizsamának használt pólója helyett. A konyha felől Ő tűnt fel, kezében egy napszemüveggel, s a táskámmal. 
- Ezt vedd fel! - nyújtotta a szemüveget. - Ez meg gondolom mindig kell - adta oda fekete kis táskám.  Karjába kapaszkodva léptem ki vele együtt a friss levegőre. Korán volt még, a szellő is jóleső volt bőrömnek. Ahogy az autóhoz értünk, kinyitotta az ajtót nekem, s beültetett. Elszaladt a kocsi előtt, s ő is beült. Beindította a motort, s elindultunk.

Végignéztem rajta. Fehér inge feszült mellkasán, szokásos farmerja pedig tapadt combjain. Mosolyogva néztem fel arcára és kócos hajára. Szemeit fekete napszemüveggel takarta el, hogy ne láthassák mások táskáit. Arca meggyötört volt és nyúzott. Egyik kezét a kormányon tartotta, másikkal a kuplungot markolászta. Bal kezén azt az órát viselte, amit első találkozásunknál is az Intézetben. Lassan nyújtottam ki kezemet, s tettem az övére, s ő szó nélkül fogta meg, s tette az övé alá. Tenyere jólesően meleg volt, s megnyugtatott közelsége. Sóhajtva néztem ki az ablakon s figyeltem a mellettünk elsuhanó fákat. Megmagyarázhatatlan érzések sokasága keringett bennem. Gyász, gyűlölet, vágy.

Akárhányszor bőrünk érintkezik, elönti testemet a vágyakozás, a forróság. Nem, nem pillangók. Nincs egyetlen pillangó sem a képben. Csupán a kötődés és a hontalanság. Az érzés, hogy valakihez tartozni akarok mindenáron s erre a célra úgy tűnik Haroldot jelöltem ki. Viszont tudom, hogy ebből nem lehetne kapcsolat. Már ha ezt, valaha kapcsolatnak lehetne csúfolni. Függtünk egymástól, ezt mindketten tudtuk. Mindig is volt valami plusz köztünk, ami nem volt meg a másik két lány és közte. Hiába voltak ők is, mégis engem védett meg. Talán ha én nem lettem volna, még mindig élne Sharlotte. Ha nem sietett volna hozzám, talán az ő életét megtudta volna még menteni. De ő engem választott. Döntést kellett hoznia, s ő döntött is. De vajon jól? Valószínűleg ő sem tudja. Levegővételem nyugodt volt, talán a napokban először. Feltoltam fejemre a szemüveget, s élveztem a szélvédőn beáramló lágy napsugarakat, amik arcomat melegítették.
- Nem mehet minden ugyanúgy, ahogy eddig volt. Pár dolgon változtatnunk kell - szólalt fel a némaságból. Felé fordítottam arcom, s figyeltem, hogy mit is akar ebből kihozni. - Először is, mától nem dolgozhatsz. Egyszerűen nem tudnám elviselni, ha bármi bajod esne neked is. Minden este otthon leszel velem, én sem megyek sehova. Másodszor, mostantól nekünk kell gondoskodnunk magunkról, ami azt jelenti, hogy mi csinálunk mindent a házban. Mivel neked még gyógyulnod kell, valahogy megoldom majd ezt egyedül. Kénytelenek vagyunk elszigetelten élni. Tudják hol vagyunk, és hova kell jönniük. Minél előbb el kell innen tűnnünk. Ahogy felépülsz és begyógyulnak a sebek a lábadon, költözünk. Nem teszlek ki ilyen veszélyeknek, nem vesztek el még egy fontos embert - fejezte be elhaló hangon az egészet. Meghatódva néztem ki az ablakon és tartottam vissza lélegzetem. Bólintva jeleztem beleegyezésem és takartam el arcomat.

Ugyanabba a bevásárlóközpontba jöttünk, ahol Liammel voltunk kettesben. Rám törtek az emlékek, mosolygós arca, hívogatóan dögös mosolya. Szemeimet összeszorítva próbáltam kitörölni fejemből ezeket, s odafigyelni magamra, hogy nehogy elessek. Egymás után jártuk be az üzleteket, vettünk mindent ami kellett, s néhány ruhát is. Kicsit kikapcsolt az agyam, s ennek nagyon örültem. Mikor Harold ismét egy üzletbe akart bemenni, nehezen, de rávettem arra, hogy én leülhessek előtte egy padra. Lassan bicegtem oda a fehérre festett szabad ülőhelyhez, s foglaltam helyet. 

Érdeklődve néztem, ahogy Harold válogat az ingek között és teszi maga elé, s néz rám, hogy mit gondolok. Röhögve kapott maga elé egy macskásat és figyelt engem, ahogy, felnevetek. Már néhányat a vállára dobott, hogy felpróbálja, s most el is tűnt az egyik fülkében. Unva néztem körbe magam körül, s figyeltem meg a boltok kirakatait. Kissé ideges voltam, és aggódtam, hogy ide is követtek minket. Szorongás öntötte el testemet, ahogy erre gondoltam. Mi van akkor, ha itt is megtalálnak minket? Belegondolni is szörnyű abba, hogy itt lerendezzenek egy kisebb-nagyobb mészárlást. Fejemet fogva néztem a padlót és próbáltam jó dolgokra gondolni. Hirtelen két lábat pillantottam meg magam előtt, mire összerezzentem. Női lábak voltak, s a lábakhoz hang is tartozott.
- Szia! Tudnál nekem segíteni? - szólalt fel, majd felnéztem rá. Szőke haja tökéletes kontyban volt összefogva és sminkje is hibátlan volt. Íriszei sejtelmes kéken rikítottak és babonáztak meg bárkit. Mosolyogva nézett rám , s várta válaszom.
- Ja, igen. Azt hiszem tudok. Attól függ - válaszoltam bizonytalanul. Nevetgélve megköszönte, s felsegített a padról. Kivezetett a plázából, egyenesen egy autó felé. Elgondolkodva bicegtem utána, hogy miért pont engem kért meg arra, hogy segítsek neki és miért pont ide jövünk. Hisz rajtam kívül még több száz emberhez odamehetett volna, s egy kávézóba is beülhettünk volna. Egyre furcsább volt a helyzet, főleg, hogy egy szót sem szólt hozzám. Egy hosszú fekete ruhát viselt, s egy aranyszínű sarut. Csuklóján több arany karkötő is díszelgett és csilingelt. - Pontosan miben is kéne segítenem? - kérdeztem meg tőle, hogy tudjam mire kéne számítanom.
- Gyere, ülj be, kényelmesebb lesz elmagyarázni - fordult meg, s az anyósülésre mutatott. Mosolyogva nézett engem, majd ült be ő is a másik oldalra. Vállamat megvonva szálltam be az autóba. Nem tűnt veszélyesnek, egészen szimpatikus volt, nem voltak vele kapcsolatosan kételyeim. Csak az zavart, hogy még a nevét sem tudtam. - Szóval. Az a helyzet, hogy egy kozmetikai cégnek dolgozom, és ennek érdekében keresek ilyen gyönyörű és jó kisugárzással rendelkező lányokat, mint például téged is Rebecca.
Kikerekedett szemekkel bámultam az előttem ülő nőt és gondolkoztam el. Én nem mondtam meg neki, hogy mi a nevem. Szaporábban vettem a levegőt, de próbáltam leplezni félelmem. Vigyorogva bólogattam, miközben egyik kezemmel megpróbáltam kitapogatni, hogy hol van az ajtókilincs. Mikor megtaláltam hirtelen odafordultam s rángatni kezdem, de késő volt. Lezárta.
- Engedj ki! Engedj már ki! - sikítottam, miközben már szinte kitéptem a helyéről a fogantyút. Motorzúgást hallottam, s megmozdult az autó. Zokogásban törtem ki, s segítéségért kiabáltam, hátha valaki meghallja.
- Csak a te érdekedben teszem Reb, szóval kérlek nem ordíts már! Istenem, semmit sem változtál - vágta a fejemhez, miközben kifurikázott a parkolóból.
- Semmit sem változtam? Ezt meg honnan szedted? - néztem rá könnyes szemekkel, s próbáltam beazonosítani, hogy ki is lehet, de nem sikerült. Fogalmam sem volt, hogy ki mellett ülök és éppen hova visz.
- Ugyanilyen kis hisztis voltál már csecsemőkorodban is - nézett rám mosolyogva, s kezét arcomra tette. Ledermedve ültem mellette, s gondolkoztam el szavain. Csecsemőkoromban?

Az Intézetben azt mondták a szüleimen kívül nem volt egyetlen hozzátartozóm sem, de a lányok valami olyasmit mondtak, hogy van egy nővérem, valami Charlie, de különösebben semmit sem mondtak róla. Ő volt az előttem lévő lány, akivel Harold kegyetlenül bánt. Nem lehet, hogy Ő tényleg a testvérem. Gyönyörű szőke haja cseppet sem hasonlított az én szinte már fekete kócfészkemhez, s az arca is sokkal nőiesebb volt. De a szeme ugyanúgy csillogott, mint az enyém. Végignéztem ismét rajta, majd megláttam csuklóján egy keresztszerű jelet, ami tökéletesen egyezett az enyémmel, kivéve, hogy az enyém a kulcscsontomon foglalt helyet.Gyomrom liftezett, miközben csak egyetlen nevet tudtam kinyögni magamból. - Charlie?
- Na végre csajszi! Már azt hittem muszáj leszek bemutatkozni. Ciki lett volna, nem? A nővérednek bemutatkozni, csak gondolj bele a helyzetbe! - nevetett, majd sebességet váltott. - Olyan rég láttalak. Istenem, olyan gyönyörű nővé cseperedtél! Kész Istennő! Nem csodálom, hogy minden férfi téged akar!
- De, most mi? - összezavarodva ültem mellette és próbáltam magamhoz térni. Éppen most rabolt el a testvérem és fogalmam sincs, hogy miért. Egyre logikátlanabb az egész. - Egyáltalán hova viszel? Vagy miért? Jézusom, Harold! Teljesen kifog akadni, ha nem talál ott, ahol hagyott. Vissza kell vinned! - kezdtem sipákolni ismét, s tenyerembe temettem arcomat.
- Nem tehetem. Sajnálom, nem vihetlek vissza hozzá - hangja teljesen megváltozott. Mélyebb és komolyabb lett. Kérdőn néztem rá, s vártam magyarázatot erre az egészre. - Nemsokára biztonságos helyen leszünk és mindent elmagyarázok neked, ígérem!

Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amíg kocsikáztunk. Egyikünk sem szólt a másikhoz, pedig számtalan kérdésem lett volna számára. Ki ő, ki vagyok én és miért így történt minden, ahogy. Összezavarodva fogtam fejemet, s próbáltam beletörődni ebbe az egész helyzetbe. Egy elhagyatott részén voltunk a városnak. A legtöbb ház ablaka kitörve tátongott a falakon, s senki sem foglalkozott ezzel. Egy sikátor előtt álltunk meg, s szálltunk ki a kocsiból. Kezemet arcomhoz kapva próbáltam hozzászokni az undorító szagokhoz, amik a levegőben terjengtek. Valószínűleg itt már csak a hajléktalanok szálltak meg. Charlie megragadta a kezemet, s egy tűzlétrához húzott, ami egy vörös téglás magas panelhoz tartozott. Pontosan annyira lógott le, hogy letudja húzni kényelmesen a földre.  Hangosan csapódott a betonhoz, s repültek el az eddig rajta ülő galambok. Intett, hogy menjek oda és másszak fel utána. Bepánikolva bicegtem oda, és néztem fel oldalt, hogy hova kéne másznom.

- Na nem! - vágtam rá és mentem hátrébb. Charlie már felmászott a lépcsőig, s lenézett rám.
- Nem nagy táv! Pár fok és fent is vagy! Innen már lépcső van, látod? - mutogatott felfelé. - Szóval mozdítsd meg a segged és mássz fel! - biztatott. Fejemet fogva lépkedtem oda és fogtam meg a létrát. A hideg vasról lepergő festék fogta meg tenyerem, ahogy lassan, de biztosan kerültem egyre fentebb. Mikor már elfogytak a fokok, megfogta kezemet, s felhúzott. Továbbindult, én pedig mögötte mentem, egyenesen a harmadik emeletig. Nem láttam semmi ajtót, ahol bemehetnénk, csak egy épségben lévő ablakot. Charlie elforgatott egy kallantyút, majd feltolta az üveget. Bemászott a kis résen, majd kinézett.
- Jössz már? - mosolygott, majd eltűnt. Szemeimet forgatva léptem oda, s másztam be én is, abban a reményben, hogy választ kapok végre tizenkilenc év után minden kérdésemre, főleg egyre. Arra, hogy ki is vagyok én.