2016. október 21., péntek

Huszonnyolcadik

Sziasztok! A százezret átlépve már 20 ezerrel ismét itt vagyok, egy hatalmas, több, mint egy éves kihagyás után. Sajnálom, hogy ekkora rés keletkezett a fejezetek közé, de rengeteg dolog jött össze, ami kövezzetek meg, de elsőbbséget élvezett az életemben! Fontosak vagytok számomra, ezért döntöttem úgy, hogy jár nektek, hogy tudjátok mi lesz a történet vége! Nagyon szeretlek titeket, és megújult erővel is, jó olvasást kívánok nektek drága olvasók! Niko.xoxo

Emlékeztető: ,,Itt egyikünk sem volt átlagos, egyikünknek sem volt átlagos élete, s egyikünk sem kötődött a másikhoz teljesen normálisnak nevezhető kapcsolattal. Nem voltunk a megszokott emberek. Ha azok lettünk volna, most sem itt lennénk. Ha normális életünk lenne, most sem állnánk teljesen megtörve egy szinte üres szobában egymás száját falva, miközben a nővérem mögöttünk áll. Csupa furcsaság vett minket körül, s mi is furcsák voltunk. De ebben a percben már ez sem számított. Nem érdekelt minket, hogy furcsák vagyunk."

Harold mosolyogva ölelt magához, s jó darabig nem is engedett el. Hiányzott, s aggódtam érte, de semmi baja nincs. Nem látok sebeket, se semmit. Megnyugtató volt, hogy mellettem van, ismét. Körülnézett a lakásban,  majd tekintete megakadt a szőke hajú bombázón, aki még mindig csak állt és minket figyelt ledöbbenve. 

- Charlie, te teljesen hülye vagy? - kérdezte nyugodt hangon Harold, s szúrós szemekkel méregette a lányt. Megilletődve bámult maga elé, s gondolkodott el, hogy mégis mi rosszat tehetett most. A csend csak úgy égette mindhármunk fülét, s vártuk, hogy a kérdésre válasz hangozzon el.
- Miért is? - kérdezett vissza. Még én sem értettem, hogy Harold ezt a kérdését miért szegezte Charliehoz.
- Az nem érdekel, hogy vagy tíz embert várt otthon, lassan kezdek ezekhez hozzászokni. De az, hogy nem szólsz, hogy csak úgy hopp elviszed Rebeccát, az már azért elég szar érzés. Azt se tudtam mihez kezdjek hirtelen, hol kezdjem keresni - akadt ki, majd masszírozni kezdte halántékát. Mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy aggódott értem, s aggasztotta a jelenlegi helyzetem és hollétem.

Charlie arca láthatóan eltorzult az idegtől, s féltem, hogy másodperceken belül olyan frekvencián kezd el ordítani, hogy a környékben lévők összese halláskárosodással keresi fel a legközelebbi kórházat. Idegesen dobta le az eddig kezében tartott szatyrokat, és lépett közelebb vitatársához.
- Az oké, hogy fel vagy háborodva, de az Isten szerelmére, gondolkozz már el azzal a nagyon idióta férfi agyaddal! Szerinted ha szóltam volna a tervemről, arról nem szerez tudomást Ralph? Ne nézd már ilyen hülyének. És ez még csak egy indok. Ha szóltam volna, szerinted engedted volna, hogy elvigyem magammal? Emellett pedig, Becca életét is veszélybe sodortad volna. Néha, mielőtt ilyeneket szólsz elgondolkodhatnál, hogy mi miért történt, nem gondolod? Az meg már megint egy másik téma, hogy pikkelsz rám, sőt egyenesen a pokolra kívánsz. Ez van, elfogadom, de! A húgom élete úgy érzem mindkettőnknek fontosabb, ennél a balhénál. Szóval jó lenne, ha befejeznéd ezt a hímringyóhoz hű hisztizést, és kitalálnál valamit. Legalább hasznodat vennénk neked is - nehéz szavai csak úgy csapódtak Harold arcába, aki mosolyogva hallgatta ahogy a lány kikel magából, végül visszasétál a színes műanyag táskákhoz és felveszi őket a padlóról.

Megilletődve figyeltem, ahogy ők ketten leginkább egy cicaharchoz hasonló veszekedést folytattak le, s mintha mi sem történt volna folytatták tovább azt, amit azelőtt. Charlie a pultra pakolta az ennivalót, míg Harold hogy létemről kíváncsiskodott. Bólogattam, hogy minden rendben, nem kell értem aggódnia, főleg, hogy már ő is itt van velem. Mosolyogva néztem szemébe, és simítottam végig állának élét. Nagyot sóhajtott, majd megragadta kezemet, s óvatosan húzni kezdett az ablak felé. Lassan lépkedtünk, féltünk még a széltől is. Féltettük magunkat is, de legfőképpen egymást. Tudtuk, hogy már csak ketten voltunk egymásnak. És Charlie. Akit egyenlőre nem tudtam hova tenni. Fontos vagyok számára, hisz a testvére vagyok. Menekült miattam, s még vér is tapadt kezéhez, a szüleink vére, annak érdekében, hogy én élhessek. Most is egy elkerülhető haláltól mentett meg, s mindezekért hálás is vagyok neki. De, nem hagyhatom magára. Valószínűleg tudják majd hol keressék, és pontosan fogják tudni mit tett. Nem élné túl. Nem kegyelmeznék az életét. Senkit sem érdekelne holmi nőcske élete, akinek semmi köze senkihez. Lelkiismeret furdalás nélkül eresztenének golyót testébe és kotornák el valahol egy erdő mélyén. Senkinek sem hiányozna, és senki sem keresné. Egyedül volt a nagyvilágban, azzal a tudattal, hogy van egy húga, aki miatt menekülnie kellett. Nem hagyhattam itt. Nem hagyhatom magára annak ellenére mennyi mindent köszönhetek neki. Legfőképp az életem, és azt, hogy ismerhetem Haroldot. Ha nem azt tette volna, amit helyesnek látott, már nem itt lennék. Nem fognám egy olyan ember kezét, akit egyszerűen gyűlölök, s egyszerre annyira szeretek, s nem ismertem volna olyan csodálatos embereket mint például Stacia.

Kiszakítottam Harold kezéből enyémet, és Charlie felé indultam vissza. Megálltam háta mögött, összeszedtem minden erőmet, s nem érdekelt mit gondol a mögöttem álló férfi.
- Velünk kell jönnöd! - vetettem oda ezt a röpke mondatot a lánynak, aki épp egy müzliszeletet csomagolt ki. Rettentő nyugodt volt, szinte nem is érdekelte, hogy az élete forog kockán. Nem érdekelte volna az sem, ha megölik, vagy rátalálnak. Annyira nyugodt és laza volt, hogy az már idegesítő volt számomra, hogy ennyire nem foglalkoztatja az, hogy mi lesz vele. - Nem maradhatsz itt egyedül! Nem hagyhatom, hogy végezzenek veled! Annyi mindent köszönhetek már neked, hogy ezt nem engedheted meg magadnak, hogy ezek után magamra hagyj ebben az undorító világban! Legalább gondolj rám, kérlek. Azok után, hogy olyan sokáig azt hittem egyedül vagyok, és nincs családom felbukkant a nővérem és ahogy visszakapom őt, el is veszítem, mert ő nem képes harcolni a saját életéért. Küzdj a sajátodért annyira, mint amennyire az enyémért küzdöttél idáig! Én is adni akarok neked valamit magamból, valamit, amivel törleszteni tudom azt a sok jót, amivel neked tartozom! Csak engedd meg, hogy melletted legyek - nyögtem ki az utolsó szavakat is, miközben szemeim alatt a könnyek már rég végigszántottak, s a padlót öntözték. Harold meleg tenyerét éreztem karomon, ahogy megszorítja, majd hüvelykujjával óvatosan simogatni kezdi egy apró ponton. Szívem hevesen dobogott, szinte már dübörgött mellkasomban. Éreztem, hogy szám bizsereg már a sok sírástól, s halántékom nyomni kezd. Teljesen kikészült a testem. Lábaim remegtek, s csak abban reménykedtem, hogy nem veszítem el a testvéremet. Ismételten.

Harold mellett ültem az anyósülésen. A nap sugarai melegítették fel a szélvédőt, ami csak úgy árasztotta magából a jóleső meleget. Halvány mosoly ült arcomon, hogy sikerült meggyőzni Charliet, hogy jöjjön velünk.
- És most hova megyünk? Gondolom nem akarsz visszamenni a házba - mondtam neki, de válaszként csak mély hallgatást kaptam. Gyomrom kavargott, már attól a gondolattól is, hogy vissza kell oda mennem, nem még attól, hogy lehet rajtunk kívül mások is lesznek ott.

Féltettem magam. Nem kifejezés mennyire féltettem a saját bőröm.Hangozhat akármilyen undorítóan, önelégülten, nem hazudhatok magamnak. Rettegtem, hogy mi fog velem történni, de ez a féltés korántsem fogható ahhoz a féltéshez, amit akkor érzek, mikor Haroldra gondolok. Az a fojtogató érzés, amikor csak egy pillanatra is arra gondolok mi lenne, ha az egyik pillanatban a semmiből valaki jönne és golyót eresztene a mellkasába. A szívemet marta a fájdalom, mintha ezernyi tű állt volna bele és öntötték volna le savval, vagy mintha valaki baseball ütővel esett volna neki. Eldönteni se tudom, hogy melyik lenne a rosszabb. Mint ahogy azt sem tudnám eldönteni mi lenne fájdalmasabb dolog. Az ő halála, vagy az enyém. Melyik miatt vérezne jobban a szívem. Vagy ha nem is a szívem, akkor a lelkem. Melyik lenne fizikailag nagyobb fájdalom. Melyiket tudnám elviselni jobban. Valószínűleg az én halálomat. Hisz azt jó esetben csak pár percig érezném, vagy még annyi se, s megszűnne minden körülöttem. Utána már nem fájna, s ki tudja mi lenne utána. Az a hatalmas filozófiai kérdés, hogy vajon mi lehet a halál után. Eddig még senki sem mondta meg biztosra. De mi lenne, ha ő halna meg? Egy hatalmas tátongó űrt hagyna maga után bennem, életem végéig. Együtt élni azzal a tudattal, hogy mellettem lehetne, foghatná még mindig a kezem, magához vonhatna, puszit adhatna a homlokomra, s megvédhetne még mindig a lenge tavaszi szellőtől is. De már nem lenne. Már nem lenne ki védjen, nem lenne ki fogja a kezem, nem lenne ki magához vonjon. Mert életem legfontosabb személye már nincs. Eltemettem, meggyászoltam, elment. Nincs többé. Soha többé nem nevethetek vele, soha többé nem mosolyoghatok rá hajnalban, kócosan, miközben tökéletes arcában gyönyörködök, ahogy a Nap első sugarai betörnek az ablakon s megvilágítják széles állkapcsát, nyugodt arckifejezését, telt rózsaszínes ajkát, hosszú pilláit ahogy orcáját csiklandozza, s izzadt  haját, amit mindig is szerettem összekócolni. Már nincs. Már nem tehetem ezt. Hajnalban csak arra kelek már, hogy nincs mellettem, s csak meredek az ágy túlsó felére, hogy egykor itt feküdt az az ember, aki a mindenségnél is a többet jelentette nekem. Akit magamnál is jobban féltettem. Akire azt hittem mindig mellettem lesz. Akivel egymás szemébe mondtuk, hogy örökké.
Egyes örökkék rövidebb ideig tartanak, mint más örökkék, s nem törvényszerű, hogy rajtatok múljon meddig tart. Mert nem mindig azon a két emberen múlnak a dolgok. Sosem tudhatjátok mikor szakít szét titeket egy baleset, egy tragikus pillanat. Semmi sem biztos. A pillanatok, a percek, a napok, az, hogy holnap mi lesz, az, hogy egy másodperc múlva mi történik, semmi. Nekem Ő volt ez a személy. Tagadhatatlanul Ő.

Könnyes szemmel tettem kezemet kezére, s vizsgáltam meggyötört arcát, ahogy próbál az útra koncentrálni. A monoton zötykölődés csoda, hogy még nem álmosította el, s nem aludt el. Iszonyú fáradt lehetett. Szemei alatt látszódtak a kialvatlanság jelei; karikák, fekete foltok, s táskák. Napok óta alig hunyhatta le a szemét akár csak egy fél órára is. Hibásnak éreztem magam ebben. Hisz mi lenne, ha én nem lennék, azon kívül, hogy nyugodt élete? Nem lenne senki, akit állandóan meg kéne menteni, akiért aggódnia kéne, és legfőképp nem lenne ez a helyzet amiben most van.
- Minden oké? - kérdezte tőlem halkan, kicsit megtört hangon. Mosolyogva töröltem meg arcomat, s bólintottam neki. Charlie a hátsó ülésen ülve aludt, amikor legutoljára ránéztem. Mint egy gyerek, olyan volt arca. Nyugodt, problémamentes. Évek óta most aludhat úgy, hogy biztonságban érzi magát. Harold mellett nem nehéz így érezni, annak ellenére, hogy nap, mint nap annak vagyunk kitéve, hogy meghaljunk. Egyszerűen áradt belőle az ösztön, hogy megóvjon minket akár az élete árán is és biztonságos helyre vigyen minket. Ő volt a mi bátyánk, apánk, védelmezőnk. S az én  egyetlen, és utánozhatatlan őrangyalom.

Ismerős utakon jártunk immár. Felismertem a fákat, a házakat. Tudtam, hogy a házba megyünk vissza, de reménykedtem abban, hogy nem maradunk sokáig. Annyi mindent éltem már át abban a kócerájban, hogy már attól is felfordul a gyomrom, ha csak rágondolok. Nem szerettem ott lenni. Annyi baj, fájdalom és sírás helyszíne volt már, hogy fizikailag fájt, akárhányszor ismét beléptem az ajtaján. Tudtam, hogy Harold sem szeret ott lenni, főleg a két lány halála után, és ezt nem is csodáltam. Megértettem őt. Hiába mutatta azt, hogy minden rendben, tudtam, hogy semmi sincs a helyén. Tudtam, hogy összezuhant. Látszott rajta az, hogy nem dolgozta fel a dolgokat. Én sem voltam még a legjobb passzomban, időre volt szükségem. A legjobb lett volna elszökni ebben a pillanatban, összepakolni és eltűnni az emberek elől. Itt hagyni az eddigi életünket és egy teljesen újat kezdeni, valahol máshol, messze innen. Együtt. Másra sem vágytam most, csak erre.

Mikor megérkeztünk, s már a feljárón tartottunk a gyomrom egy hatalmas csomóba húzta össze magát, s végtagjaim is zsibbadni kezdtek. A hátam közepére sem kívántam most ezt a helyet. Sosem akartam már ide visszajönni, és Harold is tisztában volt ezzel. Tudta, hogy mit érzek. Mikor leállt a motor, Charlie ásítását hallottam hátam mögül. Lélegzetvételem egyre szaporábbá vált, ahogy a mellettem ülő kiszállt a kocsiból, s maradásra intett minket. Figyeltem ahogy távolodik az autótól, s az inge alatt kezd matatni, majd egy pisztollyal a kezében nyitja ki a bejárati ajtót, majd tűnik el.
- Nem mondod komolyan, hogy a házhoz jöttünk! - csattant fel mögöttem a szőke lány. Félmosoly kanyarodott arcomra, ahogy meghallottam amit mondott, majd mély levegőt vettem ahhoz, hogy válaszolni tudjak.
- Gondolom Harold így látta jónak. Azt mondta maradjunk itt, amíg ő körbenéz. Lezárta az autót, tehát se ki, se be, amíg ő vissza nem ér - nyugtáztam álláspontunkat, amit ő csendben hallgatott végig, majd beletörődve sorsába az ablakon át nézelődött.

Nem telt bele negyed órába sem, hogy Harold visszaért, s kisegített az autóból. Ahogy beléptünk az ajtón, nem akartam elhinni azt, ami a szemünk elé tárult. A függönyök leszaggatva, a falakon lövésnyomok, s vérfoltok mindenhol. Mély levegőt vettem, s a konyha felé sétáltam, hogy igyak egy pohár vizet. A folyosó, mint egy háborús övezet olyan volt, a konyháról nem is beszélve. A szekrények, amikben a tányérok és poharak voltak, mostanra már a földön hevertek összetörve, kifosztva. A szalvéták szétszaggatva, kések és villák mindenhol szétdobálva. Próbáltam a torkomban keletkezett óriási gombócot lenyelni, de ez már számomra is túl nagy falat volt. Egy erős kezet éreztem csuklómon, ami óvatosan de határozottan húzott el a konyhából.
- Ha lehet, ne nézz szét. Nem maradunk itt sokáig, csak ma estére még. Holnap elhúzunk innen, így hárman. Gyere, a szobát nagyjából rendbe tudtam szedni, ott tudunk pihenni egy kicsit - mondta rekedtes hangján, s visszahúzott a folyosón át a szobájába. Ahhoz képest, amilyen állapotok uralkodtak az egész házban, ahhoz képest tényleg jobb volt itt a helyzet. A falból kitépett karnist az ablak mellé állította, s a törmelékeknek sem volt nyomuk. A kettétört széke, ami egykor még az íróasztalánál állt, az is rusztikusan volt a falnak támasztva, mintha csak direkt ilyen lenne, s egy hivatásos lakberendező pakolta volna oda. Az ágy viszont rendben volt teljesen. A szokásos pokróc volt a tetejére terítve, amin pár díszpárna foglalt helyet. Fáradtan bicegtem el a puha mennyországig, és dőltem el rajta. Leült ő is mellém, s szelíden nézett rám. Mutogattam neki a mellettem lévő hatalmas helyre, hogy feküdjön ő is le, de csak mosolyogva nemet bólintott, s tovább vizsgálta arcomat. Több sem kellett nekem, felugrottam, s a nyakába ugorva húztam őt hátrafelé. Hatalmas szisszenést hallatott Harold. Megrémülve húzódtam el, s aggódva bámultam eltorzuló arckifejezését. Gyanús volt. Túlságosan fájdalmasnak hallatszott ez a felsikoltása. Mérgesen szálltam le az ágyról és léptem elé. A dühtől remegve téptem le róla ingét majd húztam fel pólóját, aminek hátulja vértől áztatott volt. Egyre ingerültebbnek éreztem magam, ahogy ruhadarabjait bámultam, majd a szoba egyik sarkába repítettem.
- Becca - szólt hozzám, de süket fülekre talált. Tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Éreztem, hogy valami történt, amit nem mondott el.
- Nem érdekel. Tudom, hogy megsebesültél. Állj fel, és fordulj meg! - parancsoltam rá, mire ő ismét megrázta fejét, jelezve, hogy nem fog felkelni. Több sem kellett nekem. Fújtatva léptem fel az ágyra, s mentem mögé, hogy megnézzem mennyire súlyos az eset.

Sokktól átitatva rogytam térdre az ágyon mögötte. Homályosan láttam, a könnyek eltorzítottak mindent előttem. Életemben nem láttam még ekkora és ilyen mély sebet. Óvatosan értem hozzá hátának felső részén elterülő lőtt sebre, majd el is húztam ujjaimat, ahogy hallottam, hogy ismét felszisszen. Hatalmas volt egy golyó által okozott sebhez képest. Mintha egy késsel végzett volna valaki szörnyű munkát és csak trancsírozott volna. Ha lehet ezt mondani, undorító volt. Rázott a hideg, s csak bámultam magam elé. Zokogásban kitörve öleltem magamhoz derekánál fogva Haroldot. Tudtam, hogy én tehetek erről. Tudtam, hogy mindent csakis nekem köszönhet. Utáltam magam emiatt, hogy ez történt vele, s nem először. Két kezemen nem tudnám megszámolni hányszor került már veszélybe az élete, az én életem miatt. Nem tudtam elégszer megköszönni neki ezt, és bocsánatot kérni tőle a történtekért. Gyűlöltem ezt az egészet, magamat, és az életet. Alig tudtam a sírástól beszélni, de nagy nehezen kinyögtem egy sajnálomot, de ezt egyáltalán nem éreztem elégnek ahhoz, hogy mindenért bocsánatot kérjek, de egyszerűen nem jött ki semmi más a számon. Bújtam hozzá, mint egy szeretetre éhes kiscica, miközben egyre szorosabban öleltem. Egyik kezével megfogta karomat, s előrehúzott ölébe, s mint egy kisgyermek, feküdtem ott, összekuporogva, s megtörve.

Megragadva azt a kevés lélekjelenlétemet, ami még megmaradt, lekezeltem sebét és bekötöztem, hogy ne fertőződjön el. Arccal a plafon felé feküdtem, s agyaltam azon, hogy hogyan jutottunk idáig. Egy érzelmi roncs vált belőlem a hetek alatt. Bármelyik pillanatban képes voltam elkezdeni a sírást vagy a dühöngést. Nem tudtam már ennyi stresszt és rosszat kezelni, ami hirtelen rám zúdult. Túl sok volt ez nekem. Bárkinek az lenne. Egy 19 éves lánynak nem ilyen életet kellene élnie. Egy 19 évesnek buliznia kéne, a barátaival lógnia, és élvezni az életet, de úgy tűnt, nekem nem ezt írták meg a csillagok.

5 megjegyzés:

  1. Oh istenem ez a rész a szívemet mardossa <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy bármiféle érzelmet sikerült kiváltanom belőled!:)
      Niko.xoxo

      Törlés
  2. El se hittem mikor legláttam hogy van új rész ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig tényleg új rész, Drágám! ;)
      Niko.xoxo

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés