2015. július 21., kedd

Huszonhetedik

Sziasztok kedveskéim, üdv újra itt! Igen, sajnálom, ismét egy hosszabb kihagyás volt a blogon, de egyszerűen ihlethiányban szenvedek. Tudnotok kell, hogy igazából nekem minden kivan tervelve és vázlatolva van az egész blog mindhárom évada, csak egyszerűen nem visz rá az élet, hogy szavakba öntsem. De nem is szeretném tovább húzni az időt, jó olvasást nektek drágáim! Nicole.xoxo


P. S. Köszönöm a 162 olvasót, s több mint 98.000 megtekintést! Ezért imádlak titeket!


Sikerült este addig gondolkodnom, míg végül az álom magával húzott egy képzelt világba, s ott tudott tartani néhány órára. Még mindig gyötört a hiánya, hogy nincs mellettem. Mindig is valami furcsa érzés kötött hozzá, valami, amire nem tudnék magyarázatot adni. A szemei, a mosolya, ahogy kacéran bámul engem, a mozdulatai, széles vállai, tónusos izmai, s maga a lénye, önmaga. Gondoskodó mivolta, védelmező alakja, s komor, de néha vidám modora. Bármit tett, bármilyen rosszat követett el, ezek mellett minden rossz dolga eltörpült, még az is, hogy több ember életét oltotta ki és okozott vele szeretteinek fájdalmat, mardosó gyászt. Minden negatív tettét képes voltam megbocsájtani abban reménykedve, hogy élve úszta meg a tegnapi napot. Bíztam benne, hogy hamarosan újra láthatom őt, s magamhoz szoríthatom miközben göndör hajába túrva fúrom arcomat mellkasába.

Kétségtelen volt, hogy megmagyarázhatatlanul vonzódom hozzá. Mintha egy vékony kis zsinórral kötöttek volna hozzá, ami a külső szemlélő számára csak egy könnyen szakítható cérnaszál, számomra viszont egy erős és masszív kötél, amit képtelenség lenne még elvágni is. Mint a marionett bábuk, úgy függtem tőle, hogy miként mozgok. Ha az ő karja mozdult, valamim nekem is, viszont ha nyugton volt én sem tettem másképp. Rájöttem, hogy szeretek a közelében lenni, s rossz volt, ha nem láttam őt akár napokig is. Amikor megismertem Liamet ez a szál valamennyire elhalványodott, de sosem szűnt meg. Mindig is ott lengedezett közöttünk, de lazábban a megszokottnál. Nem volt az a feszes és lebilincselő vastag fonott kötél, csak egy elhalványodott odaképzelt fényszál, amit csak én láttam kettőnk között. Viszont Liamhez sosem kötött semmi sem. Nem éreztem azt, hogy valami szokatlan lenne a kettőnk kapcsolatában, talán annyi, hogy ha még hazugság is volt, de több szeretetet adott, mint a többi férfi akivel dolgom akadt az életben és a munkám során eddig. Mellette jöttem rá, hogy mi az, hogy szeretni egy embert, még ha nem is ő volt az, akit a szívem mélyén mindig is szerettem.

- Nem vagy éhes? - szólalt meg morcos hangon a mellettem fekvő lány ezzel megtörve a reggeli csendet. Lassan fordult felém, miközben szeméből próbálta a fáradtságot kidörzsölni. Hatalmasat ásított, majd engem kezdett nézni.

Némán ráztam meg fejemet, hogy nem óhajtok enni. Nyújtózkodott pár másodpercig, majd felült a szivacs szélén. Beletúrt hajába, majd feltápászkodott, felvette cipőjét, s az ablakhoz csoszogott. Ásítva mászott ki, majd tűnt el, egyedül hagyva engem a lakásban.

Egyedül voltam ismét, egy ijesztő és régi lakásban. Szétnézve a helyen, úgy éreztem magam, mintha egy igazi horrorfilmbe csöppentem volna, s az élet lenne a gonosz, s tőle kéne menekülnöm. Rémisztő volt, hogy a falak sima fehérre voltak mázolva, s félelmetes volt a függöny és a festmény is. Akárhova néztem csak rémültebb lettem. Egy számomra teljesen ismeretlen helyen voltam ismét, egyedül, s még menekülni sem tudtam volna ettől a fojtogató szobától.

Nagyjából egy órája mehetett el Charlie azzal a felkiáltással, hogy ő éhes és elmegy a boltba venni valami ehetőt. Azóta is a takaróba burkolózva ültem az ágy közepén, várva epekedve, hogy visszaérjen. Nem érdekelt az, hogy milyen finomságot hoz magával, nem érdekelt, hogy milyen innivalóval pakolta fel magát, semmi sem érdekelt azok kívül, hogy végre visszaérjen. Utáltam egyedül lenni. Utáltam, ha egyedül hagytak. Utáltam az egész életet, ha egyedül kellett szembeszállnom vele. Tizenhét éven keresztül egyedül küzdöttem le minden akadályt, amit elém lökött a sors, de most, hogy vannak emberek, akik számítanak nekem, soha többé nem akartam egyedül cselekedni. Tudtam, hogy a döntéseim innentől kezdve nem csak az én életemet befolyásolnák, hanem az övékét is. Már nem csak a magam életével foglalkozhattam, néznem kellett azt is, hogy nekik mi a jó. De nem döntöttem jól. Döntéseim sorozata miatt múlt ki két, számomra fontos személy élete, s még ezen kívül sok ember szeme világa veszítette el a ragyogást s a reményt. Koszos vér tapadt kezeimhez, s lelkemhez is, amit tudtam, hogy még az élettől visszakapok, ha kell duplázva, vagy akár triplázva is.

Halk neszre lettem figyelmes, amit egyre közelebbről hallottam, egyre intenzívebben. Szívem majd kiesett a heves dobogás végett, amikor már kezdtem elmondani utolsó imámat, hogy biztosan a mennybe kerüljek. Bocsánatot kértem minden embertől, bogártól, légytől, szúnyogtól, akiket életem során megbánthattam, eltaposhattam, lefújhattam valami erős rovarirtóval. Közelebb húztam magamhoz térdeimet, s vártam a halált, a kaszást. A zörgő csontú, fekete köntösös kaszával rohangáló fószert, hogy bejelentse nekem, itt a vége. Ennyi volt. Meghaltál.

Lassan ott tartottam, hogy szívbajt kapok a hangoktól, amikor egy patkány szaladt ki a szekrény alól. Hatalmas kő esett le a lelkemről, mikor megláttam a szőrös teremtést. Legalább nem voltam már olyan egyedül, mint gondoltam magam. Mosolyogva néztem az állat után, ahogy eszembe jutott első találkozásom Felipével. Ő is egyedül hagyott bezárva egy koszos, undorító szobába, amíg nem jött Fred a patkány. Valahogy ezek a patkányok túlságosan kedvelik az én jelenlétemet. Akkor is Ő mentett meg. Harold.

Tényleg ennyiből állna az életem, hogy úton útfélen megmentenek? Tényleg csak ennyi lenne az én életem értelme? Vagy van valami feladatom az életben? Nem tudtam a válaszokat, s a kérdéseim is egyre fájóbbak voltak számomra. De most is csak azt vártam, hogy értem jöjjön és elvigyen innen. Hogy ismét karjai közt lehessek. Nem tudtam elégszer elmondani magamnak, hogy mennyire fontos nekem. Hogy milyen szerepet tölt be az életembe.

Léptek halk nesze csapta meg fülemet, egyenesen az ablak felől. Lélegzetvételem egyre szaporább lett, a levegőt csak úgy követelte a tüdőm. Letéptem magamról a takarót, s leugrottam az ágyról. Egy gyér, elhaló sikoly hagyta el számat, ahogy éles fájdalom csapott talpamba, amibe az egész testem beleremegett. Pánikolva néztem szét, hogy hova bújhatnék. A torkomban a csomó szinte már arra sem hagyott helyet maga mellett, hogy levegőt vegyek, s életbe maradjak. Ki az, aki tudná, hogy egy ilyen helyen keressen? Lehet, hogy csak Charlie az, már elég rég elment.

Próbáltam lenyugodni, s elhitetni magammal, hogy csak a nővérem jött vissza, de amikor egy mély férfi hangot hallottam, még jobban elöntött a halálfélelem. Tudtam, hogy ha itt megtalál nem élem túl. Nem hinném, hogy jégkrémet árul csak és felugrott megkérdezni kérek-e én is. Könnyeimet visszatartva kerestem búvóhelyet, az elég kevés bútor között kutakodva, végül a konyhapult alatti üres helyre esett választásom. Örültem, hogy apró voltam, s gond nélkül befértem. Arcomat eltakarva vártam, hogy bejöjjenek, szétnézzenek és eltűnjenek anélkül, hogy benéznének a pult alatt lévő szekrénybe.

Hangos dobbanást hallottam, amire vállam megrázkódott. Tompa léptek jelezték, hogy elindult valamerre. Ismét egy dobbanást hallottam, de most jóval halkabban, mint az előzőt. Remegtem a félelemtől. Hányingerem volt, a szemeim égtek, a fejem szétszakadt, s próbáltam csendben maradni, annak ellenére, hogy üvölteni tudtam volna a fájdalomtól.
- Nincs itt. Charlie a rohadt életbe is, nincs itt! Azt mondtad itt van, akkor hova tűnt? Mi a francért hagytad itt egyedül? Egyedül, egy ilyen helyen, pont őt? Tudhatnád, hogy utál egyedül maradni! Bár... honnan kéne tudnod. Bocs - ordította egy ismerős hang, majd bánva szavait elcsendesedett. Tudtam kihez tartozik ez a hang, bárhol megismerném ezt a mély és karakteres hangszínt. Végre hagytam, hogy hangosan felsírjak, miközben mosoly húzódott arcomra. Kicsapta búvóhelyen ajtaját, s Haroldra néztem. Pár pillanatig csak nézett megdöbbenve, majd rohanva közeledett felém, s lerogyott mellém.
- Harold! - estem ki félig a bunkeremből, s nyakába kapaszkodva szorítottam magamhoz. Hatalmas kezei angyalszárnyakként takartak el, s húztak fel a padlóról. Teljesen kihúzott a szekrényből, s a  földtől pár centire a levegőben tartott, s nem engedett el.
- Soha többé ne tűnj el! Soha, soha, soha! - nyögte fülembe, majd lassan letett a földre. Szemeimet eltakarva dörzsöltem ki belőlük a könnyeket, majd a plafon felé emelve tekintetemet hajamba túrtam. Charliera pillantottam, aki mögöttünk állt pár szatyorral a kezében, s nevetve tárta ki karjait felém. Kislányként bicegtem felé, s öleltem magamhoz őt is, majd ahogy elengedtem megláttam Harryt ismét. Aggódó pillantásait, meggyötört tekintetét. Ismét zokogva öleltem magamhoz, s elengedni sem akartam. Most éreztem magam igazán biztonságban. Nem érdekelt a hely, az idő, a múlt, a jelen, a jövő, csak ez a pillanat. Csakis ez a pillanat számított. Nem érdekelt mit tett a múltban, és mit fog tenni a jövőben. Most csak az számított mit tesz most. Hogy eljött értem. Hogy itt van. Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy életben van.

- Annyira örülök - suttogtam alig hallhatóan. - Annyira aggódtam érted.
- Értem sosem kell. Megoldom a dolgaimat - mondta, majd elhúzódott.

Boldogan nézett szemeimbe, miközben ujjai államat tolták felfelé. Egyre közelebb hajolt, majd mikor megéreztem ajkait ajkaimon, teljes lelki béke öntötte el minden porcikámat. Imádtam ezeket a pillanatokat, ilyenkor tudtam, hogy csak az enyém, s csak velem foglalkozik, hiába lehet rajtam kívül akárkije. Talán neki is van egy normális élete, amibe én nem férnék bele. De mi jó a normális életben? Normális egyenlő normál, átlagos. Itt egyikünk sem volt átlagos, egyikünknek sem volt átlagos élete, s egyikünk sem kötődött a másikhoz teljesen normálisnak nevezhető kapcsolattal. Nem voltunk a megszokott emberek. Ha azok lettünk volna, most sem itt lennénk. Ha normális életünk lenne, most sem állnánk teljesen megtörve egy szinte üres szobában egymás száját falva, miközben a nővérem mögöttünk áll. Csupa furcsaság vett minket körül, s mi is furcsák voltunk. De ebben a percben már ez sem számított. Nem érdekelt minket, hogy furcsák vagyunk.

10 megjegyzés:

  1. Úristen! Ez a rész...nem lehet szavakba önteni. De azért próbálkozom. Egyszerűen imádtam. Túlságosan jó volt :'3 Minden. A leírás, a helyszín, az érzelmek, Harry. ahww. *o* Már várom a folytatást!
    ♥ :*

    VálaszTörlés
  2. Válaszok
    1. Nem tudom eldönteni, hogy ez most egy ironikus csodálatos, vagy egy tényleges csodálatos. Szóval, azt hiszem köszönöm...:D
      Niko.xoxo

      Törlés
  3. Jajisteneem*-* annyira imádom amikor Harry ilyen aranyos:') Ez a rész is nagyon jó lett:) siess a következővel ♡♚
    Niki xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez olyan, mintha saját magamnak írtam volna.:DDDDDDDDDDD
      Niko.xoxo

      Törlés
  4. Halii :D
    Első komim a blogodon és hát én sem tudom nagyon szavakba önteni az érzéseimet :) <3
    Először is meg kell h mondjam hogy nem olvastam még ennél érzelmesebb leírásokat, pedig rengeteg könyvet és blogot olvasok ! Egyszerűen fantasztikus a történet és a leírás,a design stb...egyszóval minden :D
    Nagyon örülök h írod ezt a blogot és remélem nem hagyod abba mert akkor tüntetni fogok ellene xD :P
    Ez is csak egy komment, nem is biztos h észreveszed de tudd meg h IMÁDOM a blogod és téged is <3 puszy :Kriszti :* <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De aranyos vagy, köszönöm szavaidat, nagyon jól estek!:)
      Nem, a blogot nem hagyom abba, csak egyszerűen nincs ihletem, és nem szeretném elkapkodni!
      Niko.xoxo

      Törlés