2015. május 5., kedd

Huszonnegyedik

Sziasztok! Ismét csak bocsánatotokért esedezek, hogy ilyen sokáig nem volt rész. Azt hiszem foghatom az iskolára, sőt. Igen. Ezer százalékosan foghatom az iskolára. Muszáj vagyok tanulni, minden időm arra megy, mivel nem szeretnék évet ismételni. Túlestem a születésnapomon is és még sok más érdekes dolgon is, de nagyon jól esett ide visszajönni és írni nektek. Szeretném azt is elmondani, hogy a blog február 1-jén lett 1 éves, éppen Harold szülinapján. Jelen állás szerint a blognak 160 rendszeres olvasója van és +85.000 oldalmegjenítése! Nagyon hálás vagyok nektek, hogy még mindig itt vagytok velem! 


,,Lehetnék a halál,
Ki nagy botjával földbe zár?
Lehetnék a pokol,
Mely tüzében emberek bűne honol?

Lehetnék-e nyár?
Szellő, színes réteken?
Vagy talán eső, egy komor éjjelen?

Lehetnék-e napfény,
Hűvős nyári hajnalon?
Amely bevilágít az ablakon?

Lehetnék-e a Hold,
Hogy éjjelente téged kövesselek,
S minden rossztól megvédjelek?

Szeretnék a Holdod lenni,
Halálod és poklod,
Szemeidben nagyfényt látni
Esős nyári alkonyon.''
                                          - H. Nicole
Zuhogott az eső, ahogy a helyhez értünk. A nyitott utcán állt meg a taxi, egy magas épület előtt, amire egy tábla volt függesztve, Royal felirattal alatta pedig egy nyíl mutatott egy ajtóra, egyenesen a pincébe. Kiszálltunk az autóból. Stacia szinte azonnal lefelé indult, de én megtorpantam. Temérdek ember járkált az utcákon, akár részegen akár nem. Meggyötört arccal közlekedett mindenki, alig volt pár ember arcán derült mosoly. Fejemet megrázva igazítottam meg magamon ruhámat, s én is a lány után mentem.

Mikor leértünk, kellemeset csalódtam a helyben. Stílusosan volt minden kialakítva, s a levegőben kellemes kókuszillat keringett. Középen terült el a bárpult, két hatalmas oszloppal a szélén, amin neoncsövekből kialakított szimbólumok voltak, és egy idézet. 

,,A csillagok sem látszanak sötétség nélkül."

A pult egy emelvényen volt, amihez két lépcsőt építettek mindkét oldalra, míg a táncparkett fél méterrel alacsonyabban volt mindentől. Lassan sétáltam el az egyik szabad bárszékhez s küzdöttem fel rá magam. Rendeltem magamnak egy koktélt, majd mikor megkaptam a szórakozók felé fordultam s italomat szürcsölve néztem a többi embert. Stacia egy magas férfi társaságában múlatta az időt, majd eltűntek szemeim elől. Ütemes zene szólalt fel, ami a táncolók közé csábított engem is. Egy jó ideje táncoltam, amikor valami átkarolta a derekamat, s közelebb simult hozzám pontosan annyira, hogy alig maradjon köztünk levegő is szinte. Fejét vállamra tette, s fülembe suttogott.
-Jack vagyok - mormogta mély s ittas hangos. Nevetve túrtam bele hajába, s engedtem, hogy irányítsa mozdulataimat.
- Nem rémlik, hogy kérdeztem volna - fordítottam fejemet oldalra, hogy hallja mit mondok. Mosolyogva csókolt nyakamba majd pördített maga felé. Orcái rózsásak voltak az alkoholtól, szemei vörösek voltak már a benti füsttől. Haja kócosan állt feje tetején, amitől egy kisfiú látszatát nyújtotta. Válla széles volt, háta kidolgozott. 
- Sokat hallottam már rólad - hajolt közelebb fülemhez - Rebecca Styles. 
A hideg is kirázott ahogy nevemet kimondta, de nem volt időm gondolkodni rajta. Lövést hallottam az egyik irányból. Ijedten kaptam a hang felé fejemet, majd mikor megláttam mi történt, elsápadtam. Stacia feküdt a földön. Szőke haja belelógott arcába, szemei nyitva voltak. Még lélegzett. Könnyeimmel küszködve indultam felé, de a mellettem álló Jack lefogott s nem engedett el. Hatalmasat rúgtam lábába, s szabadultam ki fogásából. Amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam Stacia mellé, hogy segítsek rajta. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, megláttam mellkasán elterülni egy hatalmas vérfoltot, amiből arra lehetett következtetni, hogy a szíve táján találhatták el. Lerogytam mellé, s térdeimre tettem fejét. Mikor beszélni akartam hozzá, akkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem tudok megszólalni egy szót sem.
- Fuss - erőszakolta ki magából ezt az egy szót. Sós víz áztatta már egész arcom, amihez tapadt hajam, ahogy megráztam fejemet. - Menj már! - ordított rám végső erejéből még. Sírva öleltem át, majd ahogy felnéztem láttam a felém közeledő magas férfit, akivel nemrég eltűnt a tömegben Stacia. Remegő lábakkal álltam fel és kezdtem futni a mosdó felé. Sorba löktem fel a sokkos állapotban lévő embereket, hogy nehogy elkapjon engem üldözőm. Mikor elértem végre a női mosdóba becsaptam magam után az ajtót majd szétnéztem. Az egyik WC fülkénél egy ablak volt, ami pont akkora résnyire volt nyitva, amekkorán egy ember kifér. Ráléptem a WC tetejére, amikor hallottam, hogy az ajtó kicsapódik. Adrenalintól túlpörögve kapaszkodtam fel az ablak aljába, amikor megfogta egyik lábam, s visszahúzott. Másik lábammal mellkasába rúgtam, úgy, hogy cipőm méretes sarka nyomot hagyjon egy ideig bőrén. Elengedte bokámat, s kapva az alkalmon kiugrottam az ablakon nem törődve azzal, hogy, hova érkezem. Szinte egyenesen a földre estem, hisz a hely egy pincében volt, amit az este alatt, teljesen elfelejtettem. Felkeltem a betonról, s rohanni kezdtem, amerre láttam. Visszanéztem, hogy követ-e engem, de valószínűleg nem fért ki ott, ahol én. Lerúgtam magassarkúmat lábamról, majd loholva mentem előre, míg elég távol nem voltam a helytől. Egy elhagyatott részén lehettem a városnak, ahol már megálltam, hogy szétnézzek. Nyugtáztam magamban, hogy leráztam mindenkit, aki a nyomomba eredhetett, s a koszos földre rogytam. Ordítva sírtam, miközben összekuporodva vontam magamhoz lábaimat. Talpam égett, s nyilalt bele a fájdalom. Szilánkok lepték el az egészet, amitől vérzett is néhol. Táskám mellettem hevert, cipőmmel együtt. Fájdalommal teli ordítással álltam fel, s néztem körbe. Az út túloldalán egy telefonfülke állt üresen, kivilágítva. Kapkodva szedtem élő pénztárcámat, hogy megnézzem van-e nálam aprópénz. Könnyeimtől fátyolosan láttam, de kijelentettem, hogy van elég pénzem, hogy telefonáljak. Átsétáltam lábujjhegyen a másik oldalra, bedobtam az aprót, beírtam a telefonszámot, s tárcsáztam. Pár pillanat kicsengés után egy kómásan hang szólalt fel a vonal túlsó feléről. 
- Igen? - hallottam meg Őt. Sírásban törtem ki, de muszáj voltam megszólalni. Erőt vettem magamon, s beleszóltam a telefonba.
- Gyere értem, csupa vér vagyok, nem bírom sokáig állni - nyögtem ki a szavakat, miközben próbáltam érthetően kimondani mindent.
- Jézusom, jól vagy? Hol vagytok? Vagy egyáltalán mi történt? Stacia jól van? - tette fel sorban a kérdéseket. 
- Stacia... Stacia meghalt - mondtam kimértem a szavakat, majd számat befogva ziháltam, de tudtam, hogy nem sokáig tudunk beszélgetni. - Nem tudom, hol vagyok, de szemben van egy kávézó, mellettem pedig egy park. Itt egy pad, és egy útkereszteződés. Siess - mondtam ki az utolsó szót, majd lecsaptam a telefont. Elvonszoltam magam az említett padig, megtörve ráestem, s magam elé bámulva gondolkodtam el az utolsó negyed órán, hogy mi minden történt. Szörnyű volt látni Staciát a földön feküdni, s hallani utolsó szavait. A szívem szakad meg, hogy otthagytam. Bűnösnek érzem magam az egész miatt. Ha nem vagyok, Felipe nem rabol el, nem öljük meg a testvérét, nem dühödik fel, nem rabolja el Sharlotte-ot, s nem kell másik helyre jönnünk. Mindenről én tehetek. 
Hajamat téptem már, amikor valaki leült mellém, s átkarolta vállam. 
-Menjünk haza - szólalt fel, majd karjai közé vett, s elvitt egyenesen az autóig. Betett az anyós ülésre, bekötött, s becsukta az ajtót. Talpam még mindig vérzett, s szúrt. Hamarosan elindult az autó, én pedig felnéztem a sofőrre. 
- Sajnálom Harold - mondtam elhaló hangom,  s ismét sírni kezdtem, ahogy visszagondoltam a szőke életvidám lányra, aki most már halott. Csend volt pár percig, mire választ kaptam.
- Semmit sem tettél. Aki tehet erről, az egyedül én vagyok. Nem vigyáztam rátok eléggé - mondta, s közben le sem vette az útról a szemét. Egyik kezét combomra tette, s megszorította. Összekulcsoltam ujjainkat, s arcomhoz emeltem. Könnyeim potyogtak kezeinkre, de ő egy szót sem szólt, csak szorosan fogta apró kézfejem. 

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy elaludjak. Csak akkor keltem fel, mikor hazaértünk, s Harold kivett a kocsiból, s a házba indult meg. Egyenesen az ő szobájába vitt, s az ágyba rakott.
- A lábam - nyögtem fel, mire megsimogatta arcom, s megnyugtatott. Leültem az ágy szélére, maga mellé vette az elsősegély dobozt, s kiszedegette a szilánkokat a talpamból. Sziszegve takartam el szemeimet, majd pillanatokon belül elnyomott az álom.

Egész este Harold mellkasán aludtam, miközben ő magához ölelve vigyázott rám. Reggel ahogy felkeltem, mosolyogva pillantott rám, s simította meg orcámat. Még mindig fájt a lábam, de az még jobban szúrta lelkemet, hogy az az ember, aki mindig kedves volt velem és húgának tekintett, egy szórakozóhelyen feküdt tegnap este holtan. Ahogy erre gondoltam, nyomott a mellkasom, s nehezebb vettem a levegőt. Harold erősen magához vont, s betakargatott. 
- Nincs semmi baj - suttogta, s puszit adott homlokomra. Minél többször mondta, hogy nincs baj, annál jobban éreztem, hogy igenis hatalmas a baj. Mellkasát karmoltam, majd megfordultam, kibújtam öleléséből, s felültem. Lenéztem lábaimra, s láttam, hogy mindkettőn fehér kötés díszelgett.
- Köszönöm - mondtam összepréselt szemekkel, hogy ne sírjam el magam ismét. Kezem után nyúlt, de megpróbáltam felállni, hogy elmenjek a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Pár lépés után, ahogy megkerültem az ágyat, összeestem, s ő szinte azonnal mellettem állt, hogy támaszt nyújtson számomra. 
- Nem mész sehova. Itt maradsz, amíg nem gyógyulsz meg. Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha valami történne veled - mondta, felkapott és ismét a párnák közé fektetett majd kiviharzott a szobából. Egyedül voltam ismét. Rám törtek az emlékképek a tegnapi estéről, a születésnapomról, és az itt töltött napokról. Az első találkozásomról a lányokkal, hogy már akkor is mennyire közvetlen volt velem Stacia és mennyire odaadóan tett meg értem bármit.

Sajgott a talpam, s a fejem is lüktetett. Harold fájdalomcsillapítóval és teával tért vissza a szobába, s feküdt mellém. Szorosan magához húzott, s hajamba túrt. Jól esett csupasz bőrének közvetlen melegsége, ahogy hozzáért mellkasomhoz. Apró gombócba húztam össze magam, s bújtam el ölelésében a világ elől. Hallottam, ahogy mély levegőket vesz, s erőszakosan fújja ki tüdejéből az utolsó légvételét is.
- Annyira sajnálom - görnyedt össze, majd vont magához, mint a kisfiúk a macijukat, ha rosszat álmodtak. Én is ezt kívántam ebben a pillanatban. Bárcsak egy rossz álom lenne az egész éjszaka, ha nem történt volna meg. Összeszorítottam szemeim, s próbáltam visszatartani könnyeimet. Nem tudtam rajta segíteni, sőt, még magára is hagytam. Egyedül, a hideg padló ölelésében.

Hangos csapódásra figyeltünk fel mindketten, s néztünk egymásra. Harold kibújt az ágyból, s az ajtó felé indult.
- Kérlek, ne - suttogtam neki. Valami nem volt rendben. Éreztem, hogy nincs minden a helyén. Letettem lábaimat a padlóra, s felálltam. Szörnyen fájt minden lépés, de muszáj voltam őt megállítani. Nem akartam még egy embert elveszíteni. Nem akartam egyedül lenni, ismét. - Kérlek szépen ne menj ki oda! Nem akarom! - sikítoztam már az utolsó szavakat.
- Becca, ígérd meg nekem, hogy akármilyen hangot hallasz, nem mész ki az ajtón túl! Maradj itt, amíg nem jövök vissza, rendben? - sietett mellém, átkarolt, s államat felfelé emelte. Hang nélkül bólintottam rá, majd homlokon csókolt s elviharzott.

Utáltam a homlokpuszit, főleg ilyen helyzetekben. Csak búcsúzásnál kap valaki erre a helyre csókot. Nem akartam búcsúzni. Nem akartam több embert elveszteni az életemből. Állandóan egyedül voltam, mióta csak eszemet tudom, de mellettük családra leltem, akármilyen perverzül és morbidul is hangzik ez. Mellettük nem éreztem végre azt, hogy egy ócska árva lány vagyok, akire nincs szüksége senkinek. Igaz, ez az élet sem egy leányálom, de legalább tartoztam valahova. Ahogy ezeken gondolkoztam és az ágy sarkába bújtam kiabálást hallottam a folyosóról. Végtagjaim lebénultam, szívem egyre hevesebben vert, ahogy a hangok egyre közelebbről szóltak. Kicsapódott az ajtó, s az a férfi állt meg a küszöbön, aki tegnap Stacia életét minden megbánás nélkül kioltotta.
- Helló babám, rég találkoztunk - tárta szét karjait. - Rég láttalak, nem gondolod? - kérdezte pimaszul. Szemeimet lehunytam, s próbáltam visszatartani könnyeimet. 
- Mit akarsz tőlem? - Hangom remegett, halkan beszéltem. Hangos nevetésben tört ki, szinte már lehetett erőltetettnek tűnt az egész előadása.
- Te tényleg ilyen hülye vagy? - Törölte meg szemeit majd hirtelen komorrá változott tekintete. - Komolyan mondom, nekem azt mondták vigyázzak veled, mert egy erőszakos kis liba vagy akinek még esze is van! Biztos rólad beszéltek? Nem hiszem - mondta, majd a falnak dőlt, kezeit összekulcsolta, így megpillantottam mellkasán egy lila foltot. - A két szöszinek elég volt egy golyó, de annyi neked áldás lenne. Neked sokkal fájdalmasabbat tartogatok, ami valószínűleg a kis Haroldnak sem fog tetszeni - mosolygott rám, amivel valóságosan összezavart. Megindult felém, én pedig hátrálni kezdtem, hogy időt nyerjek magamnak. Elkapta bal vádlim, s maga alá húzott. Kapálóztam, sírtam, sikítottam ahogy csak tudtam. Harold jelent meg a szobában. Könyörögve néztem rá, amikor a férfi letépte rólam ruhámat majd a melltartómat is lerángatta mellkasomról. Lefogta kezeimet, s kezdett egyre közelebb kerülni hozzám. Oldalra fordítottam arcomat, s láttam, hogy Harold tekintete elsötétedik és felénk indul. Lehúzta rólam a számomra még mindig ismeretlen férfit és a földnek vágta. Vállára térdelt, s ütni kezdte.
- Még egy ujjal sem érhetsz hozzá te fasz! - üvöltötte, miközben ököllel ütötte arcát. - Az utolsó perceidet élted meg te rohadék!
- Ugyan Harold, csak egy ribanc - mondta majd oldalra fordította fejét és a padlóra köpött. Megfagyott a levegő. Hirtelen egy pisztoly került elő Harold kezében s gondolkodás nélkül szorította a férfi halántékához a fegyvert s húzta meg a ravaszt. Kezeimet szám elé kaptam, s szemeim hatalmasra nyíltak, ahogy megláttam az izzó vörös színű vért csörgedezni a fa erezetein. Harold a földre dobta gyilkoló eszközét, majd felállt, átlépte a holttestet s az ágyra ült. 
- Mit tettem... - szólt elhaló hangon, majd felém fordult. - Becca, kérlek ne haragudj. Én, én nem tudom mit tettem - mentegetőzött. Sírva ugrottam fel, s öleltem át szinte teljesen csupasz testemmel. 
- Köszönöm - ordítottam mellkasába ezt az egy szót. Ha ő nincs, valószínűleg már én sem élek, ami nem az első eset. Sokat köszönhettem neki. Lassan kezdtem megérteni, hogy ő mindvégig engem próbált védeni, ami több ember életébe is került. 
Vajon hány embernek kell még meghalnia azért, hogy én élhessek és biztonságban tudhasson? Vajon meddig megy el értem?

4 megjegyzés:

  1. Jesszusom.Hat ez a resz..Nemtudok megszolalni.Fantasztikus.Harry,Beca..
    Siess a kovivel kerlek ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett!:)
      Már dolgozom rajta, remélhetőleg nem kell majd annyit várni rá, mint erre a részre!:)
      Nicole.xoxo

      Törlés
  2. Jaaaj... Szegény Stacia, úgy sajnálom. De akkor Sharlotte is neghalt? Őt nem megmentették? Vagy bocs ha rosszul emlékszem. De a lényeg úgy is az, hogy Harold akár milyen erőszakos, úgy is cuki!!! Főleg mert látszik, hogy törődik Beccaval. S remélem ezek után többet nem küldi vissza dolgozni és összejönnek! :)
    Amúgy el sem tudod képzelni milyen boldog voltam tegnap az új rész láttán!! Csak sajnos ma kellett elolvasnom, mert ma biológia dplgozatot írtam és hogy tudjak arra koncentrálni. :) S mint mindig, egy fantsztikus rész várt arra, hogy elolvassam! :3 Köszönöm neked, hogy írod ezt a blogot!! S nem tudom mikor volt a születésnapod, de Isten Éltessen Sokáig!!! :* :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, nem emlékszel rosszul. A következő részből minden világos lesz számodra!c:
      Remélem jól sikerült a biológiai dolgozatod, és nagyon szépen köszönöm kedves szavaid! A köszöntést is nagyon szépen köszönö, kekedveském! ❤
      Nicole.xoxo

      Törlés