Huszonötödik

Hellóóó emberek és a többi állatfaj! Nagyon köszönök nektek mindent, főleg a türelmeteket, hatalmas pacsi nektek emiatt! Ismét résszel jöttem nektek, remélem örültök neki! Az előző rész óta több mint 2000(!!!) kattintással leptetek meg, ami számomra nagyon megdöbbentő, de annál jobban is esik! Ez a rész azért jóval korábban kész lett mint az előző és emiatt annyira boldog vagyok, hogy nem kell annyit várnotok rám! Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást nektek! Niko kilép! xoxo

P.S. Ne haragudjatok, ez egy picit rövidebb rész lett mint a legutóbbiak. A következő részben kárpótollak titeket! 

Az elmúlt napokban fenekestül felfordult az élet a házban. Harold elküldte az egész személyzetet, s ki sem mozdultunk a négy fal biztonságából. Mindketten magunkba roskadva éltünk meg minden pillanatot. Mikor már azt hittük, hogy nem jöhet rosszabb, szinte sorsszerűen következett be a legrosszabb. Stacia halála is hatalmas lelki sérelem volt mindkettőnk számára, de miután Sharlotte-ot megölte, teljesen elveszettnek éreztük magunkat. 24 óra leforgása alatt halt meg két számunkra nagyon fontos személy, ami egy átlag embernek sok. Azóta a nap óta mindkét lány szobája zárva van, én pedig azóta Harolddal alszom, nem is engedné, hogy egyedül hajtsam álomra fejemet.

Hátamon feküdve bámultam a plafont, s elmélkedtem magamban. Szemeim égtek már a folytonos sírástól, s fejem is lüktetett a fájdalomtól. Talpam még mindig sajgott, de már nem annyira, mint az elején. Már tudtam nagyjából bicegni. Hajam kócosan terült szét körülöttem, kiemelve arcom sápadt színét. Harold szobájának ajtaja napok óta nyitva van, ami szokatlan volt, hisz ezelőtt mindig zárva tartotta. Most is csak besétált, mellém feküdt, s ő is a fehér mennyezetet kezdte bámulni. 

- Hogy vagy? - kérdezte lágyan. Mély levegőt vettem, megköszörültem torkom, benedvesítettem számat, s válaszra nyitottam számat. 

- Élek - sóhajtottam, mire ő felült, s hátranézett. Mosolyogva fürkészte arcomat, ahogy én is őt kezdtem nézni. 

- Az a legfontosabb most számomra - nyugtázta majd felállt s kifelé indult - Öltözz, elmegyünk vásárolni. Totál üres a hűtő, én meg éhen halok! - kapott korgó hasához, s átlépte a küszöböt. Sziszegve ültem fel, majd tettem le lábaim a hideg padlóra.

Lassan, de biztosan közlekedtem, s értem el végre a szoba másik végébe. Nem láttam értelmét annak, hogy ellentmondjak neki, hisz úgysem hagyná, hogy egyedül maradjak itthon. A bejárati ajtóval szemben lévő kanapén egy kék lenge mini ruhát pillantottam meg, egy fehér kötött kardigánnal s egy félcipővel. Mosolyogva bicegtem oda, s vettem fel a számomra kikészített ruhadarabokat Harold pizsamának használt pólója helyett. A konyha felől Ő tűnt fel, kezében egy napszemüveggel, s a táskámmal. 

- Ezt vedd fel! - nyújtotta a szemüveget. - Ez meg gondolom mindig kell - adta oda fekete kis táskám.  Karjába kapaszkodva léptem ki vele együtt a friss levegőre. Korán volt még, a szellő is jóleső volt bőrömnek. Ahogy az autóhoz értünk, kinyitotta az ajtót nekem, s beültetett. Elszaladt a kocsi előtt, s ő is beült. Beindította a motort, s elindultunk.

Végignéztem rajta. Fehér inge feszült mellkasán, szokásos farmerja pedig tapadt combjain. Mosolyogva néztem fel arcára és kócos hajára. Szemeit fekete napszemüveggel takarta el, hogy ne láthassák mások táskáit. Arca meggyötört volt és nyúzott. Egyik kezét a kormányon tartotta, másikkal a kuplungot markolászta. Bal kezén azt az órát viselte, amit első találkozásunknál is az Intézetben. Lassan nyújtottam ki kezemet, s tettem az övére, s ő szó nélkül fogta meg, s tette az övé alá. Tenyere jólesően meleg volt, s megnyugtatott közelsége. Sóhajtva néztem ki az ablakon s figyeltem a mellettünk elsuhanó fákat. Megmagyarázhatatlan érzések sokasága keringett bennem. Gyász, gyűlölet, vágy.

Akárhányszor bőrünk érintkezik, elönti testemet a vágyakozás, a forróság. Nem, nem pillangók. Nincs egyetlen pillangó sem a képben. Csupán a kötődés és a hontalanság. Az érzés, hogy valakihez tartozni akarok mindenáron s erre a célra úgy tűnik Haroldot jelöltem ki. Viszont tudom, hogy ebből nem lehetne kapcsolat. Már ha ezt, valaha kapcsolatnak lehetne csúfolni. Függtünk egymástól, ezt mindketten tudtuk. Mindig is volt valami plusz köztünk, ami nem volt meg a másik két lány és közte. Hiába voltak ők is, mégis engem védett meg. Talán ha én nem lettem volna, még mindig élne Sharlotte. Ha nem sietett volna hozzám, talán az ő életét megtudta volna még menteni. De ő engem választott. Döntést kellett hoznia, s ő döntött is. De vajon jól? Valószínűleg ő sem tudja. Levegővételem nyugodt volt, talán a napokban először. Feltoltam fejemre a szemüveget, s élveztem a szélvédőn beáramló lágy napsugarakat, amik arcomat melegítették.
- Nem mehet minden ugyanúgy, ahogy eddig volt. Pár dolgon változtatnunk kell - szólalt fel a némaságból. Felé fordítottam arcom, s figyeltem, hogy mit is akar ebből kihozni. - Először is, mától nem dolgozhatsz. Egyszerűen nem tudnám elviselni, ha bármi bajod esne neked is. Minden este otthon leszel velem, én sem megyek sehova. Másodszor, mostantól nekünk kell gondoskodnunk magunkról, ami azt jelenti, hogy mi csinálunk mindent a házban. Mivel neked még gyógyulnod kell, valahogy megoldom majd ezt egyedül. Kénytelenek vagyunk elszigetelten élni. Tudják hol vagyunk, és hova kell jönniük. Minél előbb el kell innen tűnnünk. Ahogy felépülsz és begyógyulnak a sebek a lábadon, költözünk. Nem teszlek ki ilyen veszélyeknek, nem vesztek el még egy fontos embert - fejezte be elhaló hangon az egészet. Meghatódva néztem ki az ablakon és tartottam vissza lélegzetem. Bólintva jeleztem beleegyezésem és takartam el arcomat.

Ugyanabba a bevásárlóközpontba jöttünk, ahol Liammel voltunk kettesben. Rám törtek az emlékek, mosolygós arca, hívogatóan dögös mosolya. Szemeimet összeszorítva próbáltam kitörölni fejemből ezeket, s odafigyelni magamra, hogy nehogy elessek. Egymás után jártuk be az üzleteket, vettünk mindent ami kellett, s néhány ruhát is. Kicsit kikapcsolt az agyam, s ennek nagyon örültem. Mikor Harold ismét egy üzletbe akart bemenni, nehezen, de rávettem arra, hogy én leülhessek előtte egy padra. Lassan bicegtem oda a fehérre festett szabad ülőhelyhez, s foglaltam helyet. 

Érdeklődve néztem, ahogy Harold válogat az ingek között és teszi maga elé, s néz rám, hogy mit gondolok. Röhögve kapott maga elé egy macskásat és figyelt engem, ahogy, felnevetek. Már néhányat a vállára dobott, hogy felpróbálja, s most el is tűnt az egyik fülkében. Unva néztem körbe magam körül, s figyeltem meg a boltok kirakatait. Kissé ideges voltam, és aggódtam, hogy ide is követtek minket. Szorongás öntötte el testemet, ahogy erre gondoltam. Mi van akkor, ha itt is megtalálnak minket? Belegondolni is szörnyű abba, hogy itt lerendezzenek egy kisebb-nagyobb mészárlást. Fejemet fogva néztem a padlót és próbáltam jó dolgokra gondolni. Hirtelen két lábat pillantottam meg magam előtt, mire összerezzentem. Női lábak voltak, s a lábakhoz hang is tartozott.

- Szia! Tudnál nekem segíteni? - szólalt fel, majd felnéztem rá. Szőke haja tökéletes kontyban volt összefogva és sminkje is hibátlan volt. Íriszei sejtelmes kéken rikítottak és babonáztak meg bárkit. Mosolyogva nézett rám , s várta válaszom.
- Ja, igen. Azt hiszem tudok. Attól függ - válaszoltam bizonytalanul. Nevetgélve megköszönte, s felsegített a padról. Kivezetett a plázából, egyenesen egy autó felé. Elgondolkodva bicegtem utána, hogy miért pont engem kért meg arra, hogy segítsek neki és miért pont ide jövünk. Hisz rajtam kívül még több száz emberhez odamehetett volna, s egy kávézóba is beülhettünk volna. Egyre furcsább volt a helyzet, főleg, hogy egy szót sem szólt hozzám. Egy hosszú fekete ruhát viselt, s egy aranyszínű sarut. Csuklóján több arany karkötő is díszelgett és csilingelt. - Pontosan miben is kéne segítenem? - kérdeztem meg tőle, hogy tudjam mire kéne számítanom.
- Gyere, ülj be, kényelmesebb lesz elmagyarázni - fordult meg, s az anyósülésre mutatott. Mosolyogva nézett engem, majd ült be ő is a másik oldalra. Vállamat megvonva szálltam be az autóba. Nem tűnt veszélyesnek, egészen szimpatikus volt, nem voltak vele kapcsolatosan kételyeim. Csak az zavart, hogy még a nevét sem tudtam. - Szóval. Az a helyzet, hogy egy kozmetikai cégnek dolgozom, és ennek érdekében keresek ilyen gyönyörű és jó kisugárzással rendelkező lányokat, mint például téged is Rebecca.
Kikerekedett szemekkel bámultam az előttem ülő nőt és gondolkoztam el. Én nem mondtam meg neki, hogy mi a nevem. Szaporábban vettem a levegőt, de próbáltam leplezni félelmem. Vigyorogva bólogattam, miközben egyik kezemmel megpróbáltam kitapogatni, hogy hol van az ajtókilincs. Mikor megtaláltam hirtelen odafordultam s rángatni kezdem, de késő volt. Lezárta.
- Engedj ki! Engedj már ki! - sikítottam, miközben már szinte kitéptem a helyéről a fogantyút. Motorzúgást hallottam, s megmozdult az autó. Zokogásban törtem ki, s segítéségért kiabáltam, hátha valaki meghallja.
- Csak a te érdekedben teszem Reb, szóval kérlek nem ordíts már! Istenem, semmit sem változtál - vágta a fejemhez, miközben kifurikázott a parkolóból.
- Semmit sem változtam? Ezt meg honnan szedted? - néztem rá könnyes szemekkel, s próbáltam beazonosítani, hogy ki is lehet, de nem sikerült. Fogalmam sem volt, hogy ki mellett ülök és éppen hova visz.
- Ugyanilyen kis hisztis voltál már csecsemőkorodban is - nézett rám mosolyogva, s kezét arcomra tette. Ledermedve ültem mellette, s gondolkoztam el szavain. Csecsemőkoromban?

Az Intézetben azt mondták a szüleimen kívül nem volt egyetlen hozzátartozóm sem, de a lányok valami olyasmit mondtak, hogy van egy nővérem, valami Charlie, de különösebben semmit sem mondtak róla. Ő volt az előttem lévő lány, akivel Harold kegyetlenül bánt. Nem lehet, hogy Ő tényleg a testvérem. Gyönyörű szőke haja cseppet sem hasonlított az én szinte már fekete kócfészkemhez, s az arca is sokkal nőiesebb volt. De a szeme ugyanúgy csillogott, mint az enyém. Végignéztem ismét rajta, majd megláttam csuklóján egy keresztszerű jelet, ami tökéletesen egyezett az enyémmel, kivéve, hogy az enyém a kulcscsontomon foglalt helyet.Gyomrom liftezett, miközben csak egyetlen nevet tudtam kinyögni magamból. - Charlie?
- Na végre csajszi! Már azt hittem muszáj leszek bemutatkozni. Ciki lett volna, nem? A nővérednek bemutatkozni, csak gondolj bele a helyzetbe! - nevetett, majd sebességet váltott. - Olyan rég láttalak. Istenem, olyan gyönyörű nővé cseperedtél! Kész Istennő! Nem csodálom, hogy minden férfi téged akar!
- De, most mi? - összezavarodva ültem mellette és próbáltam magamhoz térni. Éppen most rabolt el a testvérem és fogalmam sincs, hogy miért. Egyre logikátlanabb az egész. - Egyáltalán hova viszel? Vagy miért? Jézusom, Harold! Teljesen kifog akadni, ha nem talál ott, ahol hagyott. Vissza kell vinned! - kezdtem sipákolni ismét, s tenyerembe temettem arcomat.
- Nem tehetem. Sajnálom, nem vihetlek vissza hozzá - hangja teljesen megváltozott. Mélyebb és komolyabb lett. Kérdőn néztem rá, s vártam magyarázatot erre az egészre. - Nemsokára biztonságos helyen leszünk és mindent elmagyarázok neked, ígérem!

Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amíg kocsikáztunk. Egyikünk sem szólt a másikhoz, pedig számtalan kérdésem lett volna számára. Ki ő, ki vagyok én és miért így történt minden, ahogy. Összezavarodva fogtam fejemet, s próbáltam beletörődni ebbe az egész helyzetbe. Egy elhagyatott részén voltunk a városnak. A legtöbb ház ablaka kitörve tátongott a falakon, s senki sem foglalkozott ezzel. Egy sikátor előtt álltunk meg, s szálltunk ki a kocsiból. Kezemet arcomhoz kapva próbáltam hozzászokni az undorító szagokhoz, amik a levegőben terjengtek. Valószínűleg itt már csak a hajléktalanok szálltak meg. Charlie megragadta a kezemet, s egy tűzlétrához húzott, ami egy vörös téglás magas panelhoz tartozott. Pontosan annyira lógott le, hogy letudja húzni kényelmesen a földre.  Hangosan csapódott a betonhoz, s repültek el az eddig rajta ülő galambok. Intett, hogy menjek oda és másszak fel utána. Bepánikolva bicegtem oda, és néztem fel oldalt, hogy hova kéne másznom.

- Na nem! - vágtam rá és mentem hátrébb. Charlie már felmászott a lépcsőig, s lenézett rám.
- Nem nagy táv! Pár fok és fent is vagy! Innen már lépcső van, látod? - mutogatott felfelé. - Szóval mozdítsd meg a segged és mássz fel! - biztatott. Fejemet fogva lépkedtem oda és fogtam meg a létrát. A hideg vasról lepergő festék fogta meg tenyerem, ahogy lassan, de biztosan kerültem egyre fentebb. Mikor már elfogytak a fokok, megfogta kezemet, s felhúzott. Továbbindult, én pedig mögötte mentem, egyenesen a harmadik emeletig. Nem láttam semmi ajtót, ahol bemehetnénk, csak egy épségben lévő ablakot. Charlie elforgatott egy kallantyút, majd feltolta az üveget. Bemászott a kis résen, majd kinézett.
- Jössz már? - mosolygott, majd eltűnt. Szemeimet forgatva léptem oda, s másztam be én is, abban a reményben, hogy választ kapok végre tizenkilenc év után minden kérdésemre, főleg egyre. Arra, hogy ki is vagyok én.