Tizennyolcadik

Hello srácok! Próbálok nektek megfelelni, nem szeretnélek titeket elveszíteni! El sem tudjátok hinni, hogy mennyit számítanak nekem a szavaitok, a rajongásotok, a türelmetek, a figyelmetek, és a szeretetetek! Hálás vagyok minden olvasónak azért, hogy nem hagyott még cserben, és itt van nekem mindig, ha rossz kedvem lenne! Ti vagytok azok, akik feltétel nélkül tudtok szeretni, amiért hatalmas tisztelet nektek! Az előző részhez kaptam egy kommentet, az egyik imádott olvasómtól, amiben azt kérdezte, hogy mostantól, hogyan fog működni, milyen időközönként hozok majd részeket. Próbálok majd egyre sűrűbb időközönként frissíteni, nem tudom, hogy fog-e sikerülni. Remélem azért akadtok még páran a tábortűznél! Jó olvasást annak a 130 feliratkozónak, és annak is, aki most kezd bele a történetbe! Bye! Niko.xoxo



Mióta felkeltem, valami különös érzés vett uralmába, és most nem az émelygésről, és a fejfájásról beszélek, sőt, nem is a reggeli arcon vágásról. Valami taszított a föld felé, és nem tudtam, hogy mégis mi történik velem. Mindenhova figyelni akartam az étteremben, hogy eltereljem erről a gondolataimat. A pincér háromszor kérdezte meg tőlem, hogy mégis mit óhajtok enni, vagy ha azt nem is, legalább mit iszok. Végül maradtam egy fogasfilénél jázmin rizzsel, amit sehogy sem tudtam elképzelni magam előtt. Annyiban biztos voltam, hogy halat fogok enni, valamiféle rizzsel. Haroldra maradt egy garnélarák-marhahús párosításnál, párolt zöldségekkel. 

- Innivalót esetleg? - nézett az öregedő Úr a velem szemben lévőre. Az itallapot bújta, majd felpillantott, és nemes egyszerűséggel megkérdezte mit ajánlana ahhoz, amit eszünk. Hosszasan ecsetelte azt, hogy az én halfilém miatt inkább a fehérbort ajánlaná, Haroldnak pedig vöröset- és fehéret egyaránt. Szörnyülködve néztünk egymásra, majd a férfira is. Már az alkohol nevének kimondásának pillanatában éreztem, hogy gyomrom igen üres tartalma is feljajdult, és tiltakozott, hogy csak ezt ne! Végül maradtunk egy sima ásványvíznél és narancslénél. Na meg a pincér lenéző tekinteténél. 

-Soha többé nem iszok veled alkoholt! - vágtam oda neki, amire felhúzott szemöldökkel bámult rám. Bólogatva erősítettem meg az előző kijelentésemet, hogy míg világ a világ, egy kortyot nem vagyok hajlandó vele inni, semmit sem! Kicsit úgy éreztem magam, mint ahogy a többi tizenkilenc éves érezheti magát, egy átbulizott éjszaka után. Átlagosnak éreztem magam, és a többi emberrel ellentétben, nagyon élveztem, hogy ugyan azt csinálom mint mások.

Hajamat próbáltam valahogy rögtönözve elrendezni, hogy ne csak egy nagy csomót lássanak a fejem tetején, de elég kevés sikerrel jártam. Szívem szerint kapucnit húztam volna a fejemre, és összehúztam volna a zsinórját, hogy csak a szám látszódjon ki, ami tökéletesen elég lenne az evéshez. Akárhogy próbálkoztam, az ingem gallérja fikarcnyit sem takart sem a szememből, sem az orromból, de még a számból se.

-Te mégis mit művelsz? - hallottam meg a hangját, s mint egy szobor, megdermedtem. Mosolyogva néztem kérdő arcára, s próbáltam valami magyarázatot adni neki. Szavak nélkül. Halkan kuncogtam, ujjaimmal játszottam, hátha. Érdektelenül nézte tovább az étlapot, ezzel eltakarva előlem arcát. Halk sóhajjal engedtem ki a bent tartott levegőmet, s fejeltem le az asztalon heverő kezeimet. Szemeimet lehunyva próbáltam helyretenni magamat, hogy legalább életerőm legyen egy cseppnyi. Cipőm sarka kopogott a márványpadlón, aminek hangját elnyelte a hely nagysága.

Felkaptam fejemet, s szétnéztem körülöttünk. Mindenki elfoglalt volt. Nem törődtek sem a párjukkal, sem a gyerekeikkel. Nem volt mosoly az arcukon, mindenki aggódott, feszengett, senki sem volt boldog. Felismertem azt a kisfiút az egyik asztalnál ülni, aki a csúszdán csúszott végig. Most itt voltak a szülei is, akik éppen valamin nagyon vitatkoztak. Sajnáltam Őt, hogy ennyi idősen már ezt kell figyelnie.

Bár, nekem ez szokatlan volt. Sosem hallhattam a szüleim nevetését, sírását, hangját. Sosem láthattam arcukat, elképzelni sem tudtam őket, soha. Mindig azt találgattam, hogy vajon a szemem az apámé? A szám az anyámé? A jellemem talán a nagyié? Vagy talán a dédim a leghasonlóbb hozzám? Mind megválaszolatlan kérdés. Csupa kérdőjel az életem, amikre sosem kaphatok választ. A nevem mi lehetett, mielőtt Rebecca Styles lettem? Egyáltalán, miért ez lett a nevem? Egy kedves rokon, kedvenc színész, kedvenc együttes énekesének a lánya, kedvenc gyermekkori meseszereplő, vagy csak egy szimpla név. Egy jelentéktelen név, egy talán jelentős gyermeknek. Lotte és Stac bogarat ültettek a fülembe azzal, hogy nővérem van, nevezetesen egy Charlie nevű nő, akiről semmit sem tudok, és eddig hallani se hallottam még róla. De ha Ő mégis létezne, miért ne mondták volna el az intézetben? Miért titkoltál el tőlem ennyi ideig? Lehetséges, hogy az autóbalesetnél Ő is jelen volt, de nem élte túl. Csak én lennék az egyetlen, aki túlélte a csapódást? A legkisebb, csöpp teremtmény? Egy gyermek, akinek úgy gondolták, van még tennivalója az életben? Ha már a szüleimet nem ismerhettem, nem lehettem az ő szeme fényük, én miért nem lehetek anya? Aki vigyáz a gyerekére, szeretgetni, pátyolgatja, törődik vele. Miért akarja az élet elvenni tőlem mindkettőt?

Tenyeremmel támasztva arcomat gondolkoztam, s hagytam, hogy agyam elvándoroljon a végsőkig. A pincér hirtelen elém tett egy tányért, aminek a közepére egy gombóc fagyinak kinéző rizs adagot raktak, ez mellé, egy szelet halat, amin valami barna lötty volt végigfolyatva. Harold elé is letették a kért ételét, majd az italainkat is kiszolgálták. Félve haraptam bele az első falatokba, mivel nem tudtam milyen ízvilágra számítsak majd. Meglepően ízletes volt mind a filé, mind a köret is. A velem szemben ülő megelégedve rágott-nyelt felváltva. Mosolyogva néztem, ahogyan evett, amit Ő is észrevett egy idő után. Egyenként vette el a tálból az apró rákocskákat, s falta be a belsejét. Kuncogva figyeltem inkább az én adagomra, és arra, hogy nehogy a torkomon akadjon bármi is.

-Köszönöm ezt a két napot! - szóltam, amikor már elvitték előlünk az üres tálakat. Mosolyogva kelt fel az asztaltól, s jött mellém. Kezemet megfogva segített fel a székből, s ölelte át derekamat. Kérdőn néztem, mikor a szálloda ajtóihoz vezetett engem. Kinyitotta előttem a hatalmas ajtót, majd kitessékelt rajta. Megszeppenve vertem tábort egy helyben, s vártam, hogy utat mutasson nekem, vagy legalább elmondja, hogy mire készül éppen. Megetet a kukából kimászó mosómedvékkel, vagy odaad egy hajléktalannak, mint egy guminőt, esetleg otthagy az egyik kihaltabb sikátorban patkányeledelnek, vagy netalántán elad rabszolgának.Vagy nemes egyszerűséggel sétálni támadt kedve.

-Szeretnél elmenni még valahova, vagy menjünk haza? - kérdezte tőlem, amikor észrevette rajtam, hogy kezdem unni a céltalan bolyongást a városban. Válaszom egy nőies mutogatás volt a hotel felé, jelezvén, hogy menjünk már haza. Bólogatva indult vissza, miközben ujjainkat összekulcsolta és másik kezével elővette zsebéből telefonját, amit nyomkodni kezdett.

Unva néztem végig a boltok kirakatát, a cukrászdák kínálatát és szagoltam bele a friss kávé illatába, amit a lenge szellő vitt magával. Mindenhol emberek nyüzsögtek, telefonáltak, beszélgettek, ölelték egymást. Nagyon sóhajtva törődtem bele sorsomba, s néztem inkább a földet. Cipőm orra beporosodott a piszkos utaktól, és a mellettem sétáló surranója sem volt a legjobb passzában. A barna bokáig érő Wescoja már éppen, hogy nem szakadt szét a folytonos hordástól, s színe sem volt már az eredeti. Léptei hatalmasak voltak, az én járásom az övéhez képest tötyögésnek számított. Pillantásom egyre fentebb haladt lábán. Térdénél meggyűrődött farmerjának anyaga, de ahogy lépett, mindig feljebb csúszott egy keveset a gyűrődés. Hasán feszült az inge izmai miatt, a gomboknak nem sok kellene ahhoz, volt leszakadjanak. Egyre piszkosabb dolgok jutottak eszembe, hogy mit tennék ezekkel a fránya gombokkal. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, amint mellkasára tévedtek szembogaraim. Belülről harapdáltam számat, ahogy megláttam kilógó tetoválásait, a nyakában csüngő ezüstkeresztet, és azt ,ahogyan fel-le jár felsőteste. Kezein feszültek a felső ujjai, amit az idő miatt inkább lehúzott könyökéről. Ujjai fürgén jártak a telefon kijelzőjén, s fel sem nézett belőle. Pislogva merészkedett tekintetem még feljebb arcára. Száját vonallá préselve koncentrált, aminek következtében néha megfeszült állkapoccsal figyelt oda, hogy mit ír. Szemeit kis réssé szűkítette a zavaró fényviszonyok miatt, így nem láthattam íriszeit. Haja kuszán foglalt helyet feje búbján, amibe néha belekapott a szél. Nagyot sóhajtva fordultam vissza a tömeg felé, bár sokkal jobban vonzott Harold kinézete. Érdekesen festhettünk. Egy titkárnő, és egy olyan férfi, aki a kinézetével kitudná pusztítani a női felmenők és lemenők felét. Mély levegőt vett, felnézett az égre, majd eltette mobilját. Kérdőn néztem rá, amire csak megrázta fejét egy legyintéssel együtt. Az üzletek sokszínűsége őt is lekötötte, felkeltette a figyelmét mindegyik. Mint a kisgyerekek a vidámparkba, amikor először lát hullámvasutat, körhintát, cukorkaárusokat, s megannyi játékot. Most ő is ezt élte meg. Mindegyik kirakat előtt megállt pár másodpercre, majd továbbhúzott magával.

Vajon az előttem lévő lányt is elvitte szülinapjakor ide-oda? Lehetséges egyáltalán, hogy tényleg a nővérem volt itt előttem? Üveges tekintettel bámultam ki a fejemből, számat oldalra billentve. Harold szólt volna róla. Szólt volna, hogy van egy nővérem! De, akkor a lányok honnan gondolják, hogy a Charlie nevezetű lány az én testvérem? Félek rákérdezni. Amikor múltkor is felhoztam Őt neki, összevesztünk, és sírva szaladtam ki a kertbe. Most nem tudnék hova menekülni, nem merek neki a kételyeimről beszélni. Nem akarom ismét felhozni neki Felipét, azt az estét, Charliet, és egyiket sem. A szokásoshoz képest, most kedves és nyugodt. Nem szeretném kizökkenteni Őt ebből. Rosszul esne, ha miattam lenne szomorú és ideges. Inkább beletörődök az egyedüllétbe, és végre elfogadom az életemet.